Zolnay Vilmos: Miért szép a szép (Budapest, 1962)
A műalkotás folyamata
Vagy örömet azok az élmények váltanak ki, amelyek egy közösségnek is élményei. Ez az egybeesés nem véletlen, hanem a művész fokozottabban közösségi-ember mivoltából fakadó. Költők, művészek többnyire tudatában is vannak, hogy műveikkel nem, vagy nem csak a maguk érzéseit, gondolatait fejezik ki, hanem mindig közösségükét. „Nem én kiáltok — mondja József Attila — a föld dübörög." A gőg szól belőle? Nem. Ha végigolvassuk a verset, rájövünk, hogy sokkal inkább az alázat, mely tudja: lehet bármilyen nagy tehetség valaki, önmagában mit sem ér: „ .. . hiába fürösztöd önmagadban, / csak másban moshatod meg arcodat." Ugyanezt a gondolatot fejezi ki Paul Eluard modem francia költőnek a verse: Egyről kettőről mindenkiről. A néző én vagyok s a szerző s a színész Az asszony én vagyok s a férje s gyermekük S az első szerelem s a legeslegutolsó A titkon osonó s a döbbent szerelem Es az asszony megint és ágya és ruhája S viszonzott csókjai s a férfi napi dolga Suhanó öröme s a nő tenger-dagálya Testem a párosult sohase száműzött Mert hol egy test akad magamra ébredek S még ha szét is esik a test a mély halálban Gödrébe fekszem és kínját is átveszem Szégyene szívem és az élet hódolója (Somlyó György fordítása) Ez a mély, benső azonosulás mások életével teszi a művész élményeinek és tapasztalatainak emlékké vált összességét - lelki tartalmát — művészi kifejezésre alkalmas nyersfád