Zolnay Vilmos: Miért szép a szép (Budapest, 1962)
A műalkotás folyamata
akad — ritkábban bár — aki a reneszánsz festők képei mellett hűvös közönnyel sétál el, de lázba jön Picasso műveitől. Sokan csupán a költészetet vagy ezen belül is csupán a lírát képesek élvezni, mások a regényeket szeretik, vagy kizárólag a zene hat rájuk. Az időszakosságnak még egyugyanazon ember életében is szerepe van. Kamaszkorunkban a kalandos, fantasztikus legényekért rajongunk, később Jókaiért vagy Mikszáthért. Aztán jöhet egy időszak, mikor unjuk műveiket és öregen ismét visszatérünk hozzájuk. Gyakorta rövidebb időközökben is változik, hullámzik „ízlésünk". Most Petőfi jelent igazi élményt, majd Ady, vagy József Attila költészete. Lehetnek hetek, hónapok az életünkben, mikor kizárólag a szerelmes versek járnak át, esetleg ezek közül is csak a fájdalmasok. Jöhet aztán egy olyan időszak, mikor egy mai költő politikai versei ragadnak magukkal, vagy leginkább Vörösmarty rendít meg. A közönségnek valóban nemcsak a művek létrejöttében, de további életében is lényeges a szerepe. A befogadón is múlik, hogy hat-e valamely műalkotás vagy sem. Ez a tapasztalati tény nem is olyan magától értetődő, mint amilyennek látszik, s alkalmas arra, hogy valakiben azt a hitet keltse: a műalkotások szépsége nem objektív, nem független szemlélőjétől, hanem annak ízlésén múlik. Mert — okoskodhat valaki — a valóság egyformán hat mindenkire: a napsugarat mindenki melegnek érzi-, kis eltéréssel még kellemesnek vagy már perzselőnek. A kék színt mindenki kéknek látja, a vöröset — eltekintve a színvakoktól — vörösnek. Ha megütik, az mindenkinek fáj, ha megsimogatják, jólesik. A szeretkezés épérzékű emberből, állatból egyaránt fiziológiai gyönyört vált ki. Ez igaz, vagy majdnem igaz. A kályha — ahogy Karinthy Frigyes tréfásan mondta — mindenkihez meleg; a tűz mindenkit megéget, s ez testi fájdalomérzéssel 202