Cecchini, Letizia: Barokk. A művészet képes enciklopédiája (Budapest, 2009)
A barokk kort, vagyis a 17. századi Európában kibontakozott sokrétű kulturális és művészeti törekvések időszakát a művészettörténészek a mai napig sem tudták egyértelműen meghatározni. A leginkább elfogadott nézet szerint a „barokk" szóval foglalhatók össze a 17. századi művészetnek bizonyos, elsősorban a pompakedvelő Rómában felismerhető jellegzetességei: ívelt, merészen hullámzó, illúziókeltő és színpadias formák léptek a kiegyensúlyozott reneszánsz arányok és statikus harmónia helyébe - jóllehet az utóbbiakat a manierizmus már alaposan kikezdte egy évszázaddal korában. Jellemző példaként említhetjük többek között Bernini, Borromini, da Cortona és Rubens nevét. Miközben ők a minél hatásosabb megjelenítésre tör^kieUtekaaadi művészetben egészen másfajta szándékok is érvényre jutottak, gondoljunk csak a Caravaggio-festmények naturalizmusára, a Carraccik és Poussin képeire jellemző klasszicizmusra, Vermeer bensőséges jeleneteire, vagy Rembrandt és Velázquez műveinek festői hangulatára. A barokk - attól kezdve, hogy az egyház és a gazdag családok támogatását élvezve megszületett Rómában - híven tükrözte az Európa népeit alapvetően megrázó változásokat, amelyek a társadalom szerkezetében, a politikában, a tudományok és a kultúra területén, valamint az egyház életében bekövetkeztek, és új fénnyel ragyogta be Spanyolországot, Franciaországot, Hollandiát, a kontinens más régióit, sőt az egész világot. A rokokó a 18. század elején, a barokk érett korszakát követően született meg Franciaországban, majd terjedt el egész Európában. Az új stílus mestereit már nem érdekelték a heroikus vagy a vallásos témák, számukra a kecses, a burjánzóan díszes formák, az elegáns kifejezésmód, a ragyogó színek váltak fontossá, és ez a fajta felfogás a festészetben, a szobrászatban és az építészetben egyaránt uralkodó tetkófestő önfeledt könnyedséggel ábrázolta a főúri életet vagy örökített meg olykor vidám, olykor léha, olykor békés, hétköznapi jeleneteket. A festészetben a legjobb példa erre Watteau, Fragonard, Boucher, Canaletto és Belotto munkássága, míg az építészet terén a würzburgi érseki palotát fémjelző Neumann nevét érdemes megemlíteni. Balthasar Neumann: Würzburgi érseki palota, főlépcsőház, 1720-1744. Würzburg