Tringli István: Az újkor hajnala. Magyarország története 1440-1541 - Tudomány-Egyetem (Budapest, 2003)
III. A Jagelló-kor
104 Az újkor hajnala hútban szabták meg, előírtak heti egynapi robotot, és meghatározták bizonyos ajándékok mennyiségét, a földesúri rendes bevételek ennél általában alacsonyabbak voltak, így a törvény egyértelmű emelést jelentett. A parasztok „árulásának emlékére" eltörölték a szabad költözési jogot, azt azonban továbbra is fenntartották, hogy a jobbágyok uruk beleegyezésével elköltözhettek másik birtokra. Werbőczy István, aki ezen az országgyűlésen mutatta be jogkönyvét, a Hármaskönyvet, a jobbágy-földesúri viszonyt igen szigorúan értelmezte. Az 1514-es törvény eredeti változata néhány ponton még keményebb volt, ezt azonban a királyi tanács nem fogadta el. A középkori jobbágytörvények abban különböztek újkori utódaiktól, hogy általában a nemesek - azaz a köznemesek - érdekében hozták őket, a későbbieket pedig a jobbágyok védelmére. A pár jobbágyot tartó szegény nemesek és a több száz vagy ezer jobbágyportával rendelkező bárók érdeke e kérdésben is eltért egymástól. A szigorú intézkedések nem mentek át a gyakorlatba. A földesurak sokszor meggátolták parasztjaik elítélését, még azokét is, akiket a felkelés alatti emberöléssel vádoltak, nem nyújtottak kártérítést a kifosztott nemeseknek sem. A jobbágy-földesúri jogviszonyt a helyi szokásjog alakította évszázadok óta, nem a törvények, ezen még a XVIII. századi abszolutista uralkodók is nehezen változtattak. A paraszti világ amúgy is átalakulóban volt. A paraszti földszerzésnek változatos módjai alakultak ki, amelyekre e törvények nem hatottak. A költözési jog korlátozását a törvényes előírások sem tartották fenn sokáig. 1530-ban, majd 1548-ban újra engedélyezték. A Dózsa-féle parasztháború emléke - legalábbis nevében - a XVII. században feléledt. Akárcsak az 1514-es keresztesek, az 1670-es évek „bujdosói", majd későbbi utódaik is, a latin crux = kereszt szóból származó szóval élve, kurucoknak hívták magukat. Nándorfehérvár eleste és a mohácsi csata 1520-ban váratlanul meghalt Szelim szultán. Trónját fia, II. Szulejmán (1520— 1566) örökölte. A fegyverszünetet török szokás szerint uralkodók és nem országok kötötték egymással, elődeik szerződését a szultánok nem örökölték. Szulejmán követet küldött Budára, hogy a korábbi megállapodást újítsák meg, valójában azonban háborúra készülődött. Az ifjú király udvarában győzedelmeskedett az a régóta hangoztatott nézet, hogy nincs értelme a fegyverszünetnek, hisz a békeévek éppoly pusztítóak, mint a háború. A követet lefogták, a tárgyalást megszakították. A magyar vezetés bizonyára csak a szokásos, nagyobb határ menti összecsapások kiújulására számított, igazi háborúra nem készült fel.