Alföldy Jenő: Kálnoky László - Kortársaink (Budapest, 1977)
Lázas csillagon
A fordulat évétől eluralkodó, pártos elkötelezettséget és optimizmust előíró irodalompolitika idején nem volt képes a gyöngeséget erényre váltani úgy, mint a háborús években. Helytállása kimerül a vereség beismerésében — de ez is egyfajta hősiesség. Az utókor nyilván jobban örülne, ha méltatlan mellőztetése és kirekesztettsége ellenére rátalál a progresszió járható útjára, s felmutat valami józan ésszel fölérhető, vagy az értelemnél is tovább derengő történelmi távlatot. Nem így történt. Kálnoky az elkárhozott lélek kétségbeesésébe süllyed, s talentumát másféle feladatok elvégzésében kamatoztatja a magyar kultúra javára, mint amelyre forradalmár elődei mutattak példát. Az egyik feladat: lírai és drámai műfordításirodalmunk nagyarányú gazdagítása, a másik: nagy költői erővel megszólaltatni a veszendő ember lelki-tudati tartalmait, hozzájárulni a lírai kifejezés kultúrájának finomításához, a csak általa kidolgozható stílus tökéletességével. Nem arról van szó, hogy ha már csalódottan és kényszerűen le kellett mondania a progresszív gondolat szolgálatáról, akkor a fontos költői „tartalom” helyett majd a kevésbé fontos költői „forma” nemesítésébe fog. Ez vulgáris kettéválasztása lenne anpak, ami egy és ugyanaz: tartalomnak és formának. A vereség egyelőre csaknem egyértelmű: az 1947 és 57 közötti évtizedben nem tudott igazán jelentős művet létrehozni eredeti költészetében. (1947 és 1950, valamint 1954 és 1957 között egyetlen verssort sem írt!) E korszakából csupán négyöt vers érdemelné meg, hogy egy szigorúan megrostált válogatásba bekerüljön: a kiúttalan infernólátomások felülbírásául írott, prométheuszi gondolatot rehabilitáló Vezeklés káromlásért (1952), a József Attila sorsából példát és erőt merítő, parafrázisszerű Ars poetica (1953), a műfordítói robotról írott, keserű groteszk, A műfordító halála (1953), a boldog felelőt-5 Alföldy r65