Anyanyelvi műveltségünk. A pécsi Nyelvművelő Konferencia anyaga (Budapest, 1960)
Az irodalmi nyelv kérdései
MESTERHÁZI LAJOS VÁLASZ A HOZZÁSZÓLÁSOKRA A vita során fölmerült az archaizálás és a paraszti archaizálás jogosultságának kérdése a beszéltetés esetében. Bizonyos tartózkodást, bizonyos óvatosságot mindenképpen ajánlanék; a naturalizmus veszélye miatt és a közérthetőség érdekében. Elegendő és szebb is a művészi érzékeltetés, mint a reprodukálása valaminek, amit igen gyakran nem is ismerünk. (Kitűnő költőnek tartom Jankovich Ferencet, de történelmi regényeinek nyelvi kísérletével nem értek egyet. Filoszkodik, műnyelvet teremt, amelyet annak idején sem beszélt senki, és amelyet ma nehéz megérteni.) — Hogy állunk a ,,róla-beszélés”-sel? Itt az író — szerintem — ugyancsak módjával, élhet az impresszionista stílusnak azzal a módszerével, hogy a nyelvet kissé — éppen csak érzékeltetve — idomítja a maga tárgyához. Módjával és óvatosan. Félek például, hogy egyik-másik Móricz-írás tovább megy e téren, mint amennyit a későbbi olvasók majd elviselnek. Egyik-másik írásáról beszélek ! Én itt főként a prózai nyelv problémáit vetettem fel. Csorba Győző barátommal egyetértek. Építünk azokra az igen nagy eredményekre, amelyeket a költői nyelvben elértünk. A magam részéről a magyar költői nyelv csúcsának József Attila Ódáját tartom. Egyike azoknak a példáknak, amelyeken az iskolában meg lehetne tanulni,- hogyan kell modern szemlélettel, modern ismeretanyag birtokában, nagyon realisztikusan, minden erőltetés nélkül rendkívül bonyolult érzéseket kifejezni, és csodálatos egyszerűen, kristálytisztán feloldani. Kár, hogy sok fiatal költőnk a közérthetőség követelményének korábbi visszaéléseire úgy válaszol, hogy József Attilából és Adyból nem azt „fedezi fel”, amit leginkább kellene, hanem visszaél bizonyos formai jegyekkel, epigonkodik. A szürkeség baj, persze, nagyon nagy baj. De a szürkeségnek az az erkölcsi előnye a szecesszióval (és a szecesszióval formájában rokon szürrealizmussal) szemben, hogy nem lép fel a művészet igényével. Legalábbis nem olyan zajosan lép fel a művészeti szépség igényével, mint a szépelgők. Ahhoz, amit Veres Péter fölvetett, és amivel Kardos Pál vitatkozik: ez a probléma egy átmeneti kor átmeneti gondja. Kár túlozni. Világnézeti „kamaszkorban” van ez a társadalom. És nem lesz olyan távol az ilyen vagy olyan foglalkozású, a szellemileg csekélyebb vagy nagyobb képességű ember a másiktól, ha majd közös világnézeti alapon állnak. A XIII. századi