Anyanyelvi műveltségünk. A pécsi Nyelvművelő Konferencia anyaga (Budapest, 1960)

Az irodalmi nyelv kérdései

MESTERHÁZI LAJOS VÁLASZ A HOZZÁSZÓLÁSOKRA A vita során fölmerült az archaizálás és a paraszti archaizálás jogo­sultságának kérdése a beszéltetés esetében. Bizonyos tartózkodást, bizo­nyos óvatosságot mindenképpen ajánlanék; a naturalizmus veszélye miatt és a közérthetőség érdekében. Elegendő és szebb is a művészi érzékeltetés, mint a reprodukálása valaminek, amit igen gyakran nem is ismerünk. (Kitűnő költőnek tartom Jankovich Ferencet, de történelmi regényeinek nyelvi kísér­letével nem értek egyet. Filoszkodik, műnyelvet teremt, amelyet annak idején sem beszélt senki, és amelyet ma nehéz megérteni.) — Hogy állunk a ,,róla-beszélés”-sel? Itt az író — szerintem — ugyancsak módjával, élhet az impresszionista stílusnak azzal a módszerével, hogy a nyelvet kissé — éppen csak érzékeltetve — idomítja a maga tárgyához. Módjával és óvato­san. Félek például, hogy egyik-másik Móricz-írás tovább megy e téren, mint amennyit a későbbi olvasók majd elviselnek. Egyik-másik írásáról be­szélek ! Én itt főként a prózai nyelv problémáit vetettem fel. Csorba Győző barátommal egyetértek. Építünk azokra az igen nagy eredményekre, ame­lyeket a költői nyelvben elértünk. A magam részéről a magyar költői nyelv csúcsának József Attila Ódáját tartom. Egyike azoknak a példáknak, amelyeken az iskolában meg lehetne tanulni,- hogyan kell modern szemlélet­tel, modern ismeretanyag birtokában, nagyon realisztikusan, minden eről­tetés nélkül rendkívül bonyolult érzéseket kifejezni, és csodálatos egyszerűen, kristálytisztán feloldani. Kár, hogy sok fiatal költőnk a közért­hetőség követelményének korábbi visszaéléseire úgy válaszol, hogy József Attilából és Adyból nem azt „fedezi fel”, amit leginkább kellene, hanem visszaél bizonyos formai jegyekkel, epigonkodik. A szürkeség baj, persze, nagyon nagy baj. De a szürkeségnek az az erkölcsi előnye a szecesszióval (és a szecesszióval formájában rokon szür­realizmussal) szemben, hogy nem lép fel a művészet igényével. Legalábbis nem olyan zajosan lép fel a művészeti szépség igényével, mint a szépelgők. Ahhoz, amit Veres Péter fölvetett, és amivel Kardos Pál vitatkozik: ez a probléma egy átmeneti kor átmeneti gondja. Kár túlozni. Világnézeti „kamaszkorban” van ez a társadalom. És nem lesz olyan távol az ilyen vagy olyan foglalkozású, a szellemileg csekélyebb vagy nagyobb képességű ember a másiktól, ha majd közös világnézeti alapon állnak. A XIII. századi

Next