B. Csáky Edit (szerk.): A mindenséggel mérd magad. Tanulmányok József Attiláról (Budapest, 1983)
Németh G. Béla: A kimondás törvénye. A kései József Attila világképéről és poétikájáról
azonban nemcsak a Nyugat és rokonai pszichologizmusával szemben találunk nála bőven példát, hanem a munkásmozgalom egyes teoretikusainak vulgárszociologikus, prakticista politikai szempontú eljárásaival szemben is. Hívei éppúgy, mint ellenfelei, nemcsak bonyolultságot hánytak szemére, de gyakran érthetetlenséget is. És csakugyan, ha egyes mondatait, bekezdéseit egymástól elszigetelve olvassuk, hajlamosak lehetünk igazat adni vélekedésüknek. Ha azonban teljes értekezői életművét egészében, lehetőleg szakítatlan olvasásban tekintjük át, bonyolultsága egy folyton újra nekigyürkőző kettős célmegvalósítás állandó önkorrekciójára egyszerűsödik. Részint arra, hogy az egyes valóságrészek, a Ding értelemben vett egyes „dolgok” „minden egyéb tényezőtől” megkülönböztető sajátos természetét megragadja, fogalmi kategóriává fejlessze, s szigorú logikával szisztematizált egésszé rendezze őket. Részint pedig arra, hogy az anyagi valóság egzisztenciájának dialektikáját éppúgy, mint a tőle elválaszthatatlan szellemi-lelki valóság egzisztenciáját egyre világosabban értse és fogalmazza meg, s e megértés eredményeként az értékérvényes tevékenység, azaz az ő esetében a műalkotás létrehozásának, létezésének és hatásának jegyeit minél tisztábban jelölje ki, nem előíró normativitással, hanem származtató megvilágítással, logikai értelmezéssel. Dialektikus jegyeit minden egzisztenciának, hangoztatja újra meg újra: a változóban az állandó momentumait, az állandóban a változó jegyeit. Fontos, mert értelmező erejű annak a fölemlítése, hogy a címünkben szereplő világkép kissé divatos, bár hasznos terminusát ő — ha jól láttuk — idézeten kívül, egyszer sem írta le. Annak ellenére nem, hogy elméleti cikkeinek fogalomkincsében a világ előtagú összetételek fontos, némely esetben egyenesen indikáló szerepet játszanak — a világegésztől, a világvesztésen, a világfolyamaton, a világrenden át a világhiányig. A világkép utótagja azonban, úgy látszik, vagy puszta látványt, vagy esetleg látomást sugallt neki, fogalmi, logikai rendezettség nélküli impresszionisztikus látványt és látomást. S hogy az ilyet mily ellenszenvvel fogadta kritikai írásaiban, azt az Ady-vitánál, a vízió szó szarkasztikus pellengérre állítása alkalmán jól láttuk. Mennyire tisztában volt elméleti-kritikai különállásával, arra nézve egyetlen részletet idézzünk csupán, nem cikkből, hanem Vágó Mártának írt, ama kegyetlen keménységű leveléből, amelyben cikkeinél is élesebben fogalmazta meg ezt a különállást, s amelyben nemcsak szembeállította a maga gondolkodását a lány környezetével, hanem — félrelökve minden 56