B. Csáky Edit (szerk.): A mindenséggel mérd magad. Tanulmányok József Attiláról (Budapest, 1983)
Kemény Gábor: A "lelki táj" mint közlésforma József Attilánál
Kemény Gábor A „lelki táj” mint közlésforma József Attilánál József Attila „tájleírásai” valójában projekciók (lelkiállapotok kivetítései). Hogy a tájnak — elsősorban a külvárosok sivár, elidegenedett tájainak — lelki, szellemi önarcképként való megfestése tudatos és szándékos volt nála, azt többek között abból a leveléből tudjuk, melyet Halász Gáborhoz intézett 1935-ben, amikor az a Medvetánc kötetről írott Nyugat-beli kritikájában „szemére hányta egyes túlságosan propagandaízü verseit”.1 A költő ebben a levelében mintegy „védelmébe veszi” ezeket a költeményeket, de nem csupán a polgári kritika fanyalgásával, hanem a másik oldalról, a politikai baloldalról jövő elismeréssel szemben is. Ugyanis mind a fanyalgás, mind az elismerés félreértésen, mégpedig ugyanazon a félreértésen alapul: azon, hogy tartalomnak nézik és eszerint ítélik meg azt, amit ő csak formának szánt. „Én a proletárságot is formának látom — szögezi le—, és ilyen értelemben élek motívumaival. Pl.: Nagyon sűrűn visszatérő érzésem a sivárságé, s kifejező szándékom .. . számára csupán »jól jön« az elhagyott telkeknek az a vidéke, amely korunkban a kapitalizmus fogalmával teszi értelmessé önnön sivár állapotát, jóllehet engem, a költőt csak önnön sivársági érzésemnek formába állása érdekel”.1 2 Vagyis a tájleírás, a város peremének, a külvárosi éjnek és a többi nevezetes motívumnak a megjelenítése alapjában véve nem cél az ő számára, hanem eszköz: az önkifejezésnek az eszköze. Joggal kockáztat-1 Halász Gábor: Válogatott írásai. Bp., 1977. 769. A szóban forgó kritika a Nyugat 1935. áprilisi számában jelent meg. 324—325. 2 Idézi Halász G. uo. 121