B. Csáky Edit (szerk.): A mindenséggel mérd magad. Tanulmányok József Attiláról (Budapest, 1983)
Németh G. Béla: A klasszikus óda megújításának mesterpéldája. József Attila: A Dunánál
Németh G. Béla A klasszikus óda megújításának mesterpéldája József Attila: A Dunánál I. Vonások az óda karakterisztikájához Kézikönyvekben gyakran olvashatni, kivált ha szociológiai alapozásúak kívánnak lenni azok, hogy óda akkor születik a költő műhelyében, ha lelke, szelleme, akarata azonos húron zendül, mégpedig nagy ügyért, s magasra fölhangoltan zendül azonos húron, mint környezetéé, mint közönségéé, mint közösségéé. Van igazság ebben az állításban; de pontatlan és féligazság, amely, egyszerűsítő determinációba fogódottan, nem ügyel eléggé a személyes és alanyi tényezőknek az alkotás folyamatában tárgyivá váló szerepére. Óda, többnyire, csakugyan a közönséggel, a közösséggel való eggyélevés boldog eufóriájának érzetében született; de született bőven — s a mi irodalmunkban is — a teljes elszigeteltség fájdalmas légállapotában is. Aligha született azonban közös érdekű, általános értelmű, egyetemes érvényű megvilágosodás birtoka nélkül. Akár egy kinyilatkoztatásos boldog pillanat ajándéka volt is ez a megvilágosodás, akár egy kínlódó eszmélkedés kiküzdött végeredménye is. A kései József Attila két végső nagy ódája is, a Hazám s A Dunánál ezt látszik igazolni. Mint „szükségét végző vadállat”, olyan menthetetlenül kiszolgáltatottnak érezte magát, a saját életét, a maga ügyét, önnön magatartását illetően ez időben. De éppen olyan megingathatatlanul biztosnak is abban, ami lelkében ekkorra, hazája ügyéről eszmélkedve, egyed és közösség, sors és történelem, múlt és jelen, nép és nép közti történeti viszonyról kikovácsolódott. Azt is irva látjuk, az ódáról szólván, számtalanszor, hogy a legrégibb antikvitásig visszanyúló, az ősi, kipróbált költői eszközöket örömmel felhasználó, a hagyományos lírai tudat- és alkotásfolyamatokat kedvvel II 163