B. Csáky Edit (szerk.): A mindenséggel mérd magad. Tanulmányok József Attiláról (Budapest, 1983)

Németh G. Béla: A kimondás törvénye. A kései József Attila világképéről és poétikájáról

Németh G. Béla A kimondás törvénye A kései József Attila világképéről és poétikájáról József Attila minden olvasója rögtön érzékeli, hogy 1935 körül egy, a 30-tís évek elejétől készülődő gyökeres változás állt be termésében. Ha máson nem — látja a puszta statisztikán: előző éveinek 10—14-es versátlaga 1936-ban 37-re, 1937-ben 39-re szökik fel; vagy verseinek alakján: néhány kivételtől eltekintve, ezidőtt a korábbiaknál is inkább a rövid és kötött formát juttatja előtérbe. Értekező Írásai kezére járnak ugyan az irodalomtörténésznek, de csak akkor, ha az ö sajátos gondolatvilágába illeszkedik. Ez a költő teoretikus­kritikai írásaiban — ha periodizál — arról szól, hogy az elmélkedő, a láncszerű kapcsolással szerkesztett költeményt az egzisztenciális ihletet „nucleus módon”, gerezdszerüen magába foglaló vers váltja föl, hogy a szokásos társítás szerepébe „a törvényes véletlen törvényét” megérzékítő asszociációs eljárás lép be, hogy a részeiben idézhető, a részeiben szép verset az oszthatatlan értelmű és szerkezetű versegész szorítja ki, hogy a napi tér—idő-felfogású előadás helyébe a „határolt végtelent” megjelenítő tér- és időszerkezet áll. Magyar költő, mindenesetre elméleti munkásságában ritkán állt oly távol, ritkán állt úgy szemben a maga kora szokásos kritikai szemléletével és eljárásmódjaival, mint ő. Az Ady-vitához tett alapvető hozzászólásá­ban, a kortársi kritikai eljárásoknak e megsemmisítő bírálatában azt vetette éppen a polemizálok szemére, hogy víziójuk van Adyról, Ady leikéről, alkatáról, személyéről, szerepéről, holott, a vitatott tárgy természeténél fogva, elemzésre épült, kategorálisan kifejtett és argu­mentált ítéletüknek kellene lennie Ady müveinek művészi mibenlétéről és azon át betöltött társadalmi értékminőségéről. Vitriolos elhatárolásokra 55

Next