Bálint Sándor: Szeged reneszánsz kori műveltsége - Humanizmus és reformáció 5. (Budapest, 1975)
Reformáció, hódoltság, diaszpóra
nak vallásos bensőséget tükröző válogatását, kötöttebb, nyilván a még eleven középkori hagyománnyal is annyira számot vető, liturgikus szellemét. Mellesleg megjegyezzük, hogy Szegedet vagy akár a hasonló sorshelyzetű Kecskemétet/341/ mintha kevéssé jellemezné a kornak a királyi Magyarországon és Erdélyben is általános felekezeti megátalkodottsága. A barátok és kálvinisták között valami modus vivendi alakult ki: az iszlám nyomasztó hatalmával szemben a jézusi hit megőrzésében, a magyar helytállás szolgálatában nem egyenetlenkedhettek egymással. Feltűnő a kézirat anyagának bősége, a válogatás színes változatossága, szerkesztőjének széles körű irodalmi tájékozottsága/342/. Ismeri a XVI. század helvét énekeskönyveit, bemásolja többek között Szegedi Lajos és Szegedi Gergely énekeit, de természetesen más énekszerzőket és fordítókat is fölhasznál, így Batizi Andrást, Sztárai Mihályt, Bornemisza Pétert, Dávid Ferencet. Idéz az Öreg Graduálból is. Még szembetűnőbb azonban, hogy bátran, szinte tudatosan merít - esetleg a Battyhánykódex/343/ ismeretében — a középkori katolikus énekkköltészetből is. Amíg a XVÜ. században Debrecen és Sárospatak nyelvi környezetének, nyomukban a nyomdai gyakorlatnak hatására bontakozó irodalmi nyelvünk előbbi ö-ző déli színezete lassan lekopott, Szegedi István még egészen természetesnek találja, hogy ebben a tájszólásban írjon. Alighanem arra a számos dél-alföldi gyülekezetre (Kecskemét, Halas, Vásárhely, Makó, Algyő, Szeged), tehát egy kisebb, Debrecentől meglehetősen elszigetelődött, katolikusok és törökök közé ékelt földrajzi és szakrális tájra gondolt, amelynek ez volt az édes anyanyelve. Nyilván ebből a szegedi gyülekezetből származott ama mezőszegedi Purki Kata, Kolosvári István kisvárdai református lelkipásztor hitvese, akinek verses halotti búcsúztatója nyomtatásban is megjelent (1704)/344/. A benne emlegetett Sózó- és Gellért-atyafiság /345/ Szeged törzsökös hódoltsági családjaihoz tartozott. A Lázár is ősi szegedi családnév. A bibliai zengésű búcsúztató így szinte hattyúdala a hajdani szegedi reformátusságnak is. Végül Esze Tamás nyomán idézzük Debreczeni Ember Pált, aki egyik művében elmondja, hogy a szegedi eklézsia a Duna melléki egyházkerület kecskeméti traktusába tartozott. A gyülekezet nyilvánvalóan a Rákóczi-szabadságharc viszontagságai között, később hatósági nyomásra szóródott szét/346/ . A Szentháromság-tagadó (antitrinitárius), egykorúaktól arianizmus névvel is illetett unitarizmusnak Szegeden is lehettek hívei, vagy legalábbis tudtak róla. Katolikusok, kálvinisták egyaránt küzdöttek ellene. E harcos idők emlékezetét a régi szegedi népnyelv "árjányos", "árjányoshitű" szava/347/őrzi, amely hitetlent, Istentől elrugaszkodottat jelent. A hódoltság és következményei Szeged virágzó életét már régóta beámyékozza a török veszedelem, amelynek kiemelkedő eseményei, állomásai: a szegedi béke balladája (1444), a nándorfehérvári öröm (1456), a huszárságnak a szegedi országgyűlésen (1459) való felállítása, Janus Pannoniusnak egy másik szegedi országgyűlésről (1465) a pápához induló, segítségkérő követsége/348/, a parasztlázadássá növekvő keresztesháború (1514), amelynek vezére, Dózsa György, a szegedi bíró fogadott fia, utána a Szeged mellett veszteglő Szapolyai János és a város első feldúlása (1526), majd elfoglalása (1543) /349/, végül a "szegedi veszedelem", másként "szegedi had", vagyis a városnak viszszafoglalási kísérlete, Tóth Mihály főbíró tragikus vállalkozása (1552). Szegednek mégis ez a szorongatott évszázad a fénykora, a szegedi reneszánsznak kezdeményezésekben és eredményekben páratlan időszaka. 88