Bécsy Tamás: A drámamodellek és a mai dráma (Budapest, 1974)
III. A középpontos dráma
szükséget az adja, hogy a mát erőközponttá vált (mert halála lényegében elkezdődött) Oidipuszhoz mifélék a viszonyulások. Természetes, hogy ennek a bemutatása másfajta és másjellegű feszültséget eredményez, mint amilyet a konfliktusos drámák összeütközése, tett-váltássorozatának bemutatása szokott. A mű feszültsége nem fogalmazható meg úgy sem (egyébként legtöbb szerző, aki a műről szól, ezt említi), hogy nem egy nagy konfliktus található benne, hanem több kicsi. Ahol ilyen „több kicsi” van, ott egyik helyen sincs valódi konfliktus, mert nem egy cél érdekében, vagy nem egy ok következtében létrejövő tettváltás-sorozat egyik állomása található, hanem szóharc. A feszültség abból ered, hogy más a viszonya az egymás után bemutatott személyeknek a középponthoz, amely a harmónia szétsugárzó ereje. Az ennek bemutatásából eredő feszültség egyrészt olyan, amilyen a lírai művekben is található, s amelynek nagyon érdekes elemzését adja Hankiss Elemér József Attila verseire konkretizálva.147 Itt is ez a tudati, intellektuális feszültség jelentkezik, s számunkra, mai nézők-olvasók számára, akik közömbösek vagyunk az ilyenfajta középpontok iránt, ez az intellektuális feszültség az erősebb. Ez azonban kibővül, vagy kibővülhet azzal, hogy másrészt, a néző minden egyes szereplő megjelenésekor tovább asszociálja az illető sorsát, mégpedig épp a középponthoz való viszonya által meghatározott sorsát. Sőt, sok esetben azt nem csak az asszociáció villantja fel, megmondja maga Oidipusz is. Hogy mi történik a két fiával, arról már a mű elején a jóslatból értesülünk. Amikor azt Oidipusz, mint átkot eLismétli, nemcsak a maga nevében beszél, szavaiban megjelenik az isteni jóslat is, mert már megjelenhet, hiszen halála elkezdődött, erőközponttá vált. Azaz a középponthoz való viszony által meghatározott sorsalakulás az egykori néző számára bizonyos lehetett. Ugyanígy azt is tudjuk, milyen pozitív hatással lesz Thészeusz és az athéniak sorsára az ő pozitív viszonyuk Oidipuszhoz. Feszültséget eredményez az is, hogy tudjuk: milyen sorsot határoz meg a középponthoz való viszony. Az akkori néző bizonyára a maga sajátos viszonyát is be tudta helyettesíteni valamelyik szereplőbe. (Az effajta feszültség problematikájára könyvünk következő fejezetében még részletesebben vissza kell térnünk.) Abból, hogy a mű egy középponthoz való viszonyról szól, s hogy a mű főszereplője passzív, következik az a tény, hogy a mű drámai akciók helyett „szónoklatokban” tükrözted mondanivalójának jó részét. Rengeteg hosszú közlést, kisebb szónoki beszédet találunk benne, gyakran lírai versekhez hasonlókat, s épp azok ilyenek, melyek a középpont, vagy a hozzá való viszony problematikáját erősebben megjelenítik. 128