Béládi Miklós - Rónay László (szerk.): A magyar irodalom története 1945-1975 - 3/1. A próza (Budapest, 1990)
A NYUGAT HÁROM NEMZEDÉKE - Rónay László: A második nemzedék - Németh Andor
költő eszerint valójában médium: „az olvasó — írja—, ha a verstartalmon, rímen és ritmuson túl meg tudja érezni a vers legmélyebb szándékát, egy akaratot érez magára hatni, egy akaratot, mely nem azt akarja, amit mond...” Innen érthető, hogy versei — jóllehet az avantgárd költészet minden lehetséges formabontó effektusát felhasználják a szürrealista képzettársításoktól az automatikus írásig — összességükben mégis a hagyományosabb vers benyomását keltik; hagyományosabbak az ismert, eltökélten avantgárd opuszoknál, amennyiben szervesen kötődnek a személyes líra európai tradícióihoz is. Költészetét és novellisztikája nagy részét erőltetettnek és másodlagosnak érezzük. Élete igazi nagy élményeiről alig szerzünk tudomást. Prózája egy része kifejezetten alkalmi, pénzszerzésre szolgáló írásokból állt, ezeket tehát nem az elhivatottság, hanem a rutin, a mesterség dokumentumaiként tartotta maga is számon. Mária Teréziáról, III. Napóleonról, Metternichről, a párizsi kommünről és Teleki Lászlóról (Horváth Zoltánnal közösen) írt korrajzait 1945 után még kettő követte: az 1948-ban kiadott Előhang negyvennyolchoz című, a magyar szabadságharcról szóló, illetve a Misztótfalusi Kis Miklósról írt posztumusz könyv (A betű mestere, 1954). Prózai művei közül ki kell emelnünk az élete utolsó éveiben elkészült Emlékiratait. Ez az önéletrajz bizonyos hevenyészettsége és elkalandozásai ellenére sem csak mint történeti forrás érdekes, de rezignált szemléletével, önironikus fanyar humorával valóságos atmoszférát teremt, helyenként plasztikusan fel tudja idézni azt a réveteg, a világeseményeket (s benne önmagát is) kívülről szemlélő, részvétlen tárgyilagosságot, mely a kortársak számára is alighanem Németh Andor legfőbb, megfejtésre ingerlő titka volt. Életművének legnagyobb hatású, maradandó értékeit kritikusi és esszéírói munkásságával teremtette meg. A hozzá ízlésben közel álló városi, radikális és polgári irodalom majd minden jelentős képviselőjéről írt bírálatokat, többnyire mélyenszántó és árnyalt megfigyelésekkel, újszerű és originális szempontokat érvényesítve gazdagította irodalmunk e vonulatának önismeretét. Kritikusi teljesítményének különlegessége mindenekelőtt széles körű filozófiai felkészültségében rejlik, illetve, hogy a filozófiai háttérhez szervesen kapcsolódik értelmezéseiben a költő fogékonysága és a művészvilágot belülről ismerő ember értéktudata. Második emigrációjának legjelentősebb alkotásai is esszékönyvek: József Attila (1944) és a Párizsban megjelent Kafka-tanulmány (Kafka ou le my síére juif, 1947). Hazatérése után 1947-től 1950 augusztusáig a Csillag főszerkesztője volt. A fordulat éve után kialakult ideológiai gyanakvás őt sem kímélte meg. A nyilvános szereplés szűkre szabott utolsó periódusában, a Fórumban és a Csillagban közreadott fontos kritikák mellett jelent meg (a Csillagban, folytatásokban) legértékesebb műve, a Franciaországban írt József Attila-könyv alapvetően kibővített átdolgozása: a József Attila és kora (1948). Ebben nemcsak barátságuknak állít emléket, de minden írói és irodalomértői erényét felvillantja. Néhány tárgyi tévedésével együtt is (ezeket az irodalomtörténet-írás azóta helyesbítette) a József Attiláról szóló irodalom egyik megkerülhetetlen alapművét alkotta meg vele. Könyv alakban csak halála után húsz évvel került az olvasók elé, amikor Réz Pál értő és gondos szerkesztésében A szélén behajtva (1973) címmel megjelentek 170