Béládi Miklós - Rónay László (szerk.): A magyar irodalom története 1945-1975 - 3/1. A próza (Budapest, 1990)
AZ AVANTGÁRD UTÓÉLETE - Ónodi László: Viták az avantgárdról
VITÁK AZ AVANTGÁRDRÓL Az 50-es években Juhász Ferenc költészetének megítélése, illetve a József Attilaülésszakon (1958) felmerült gondolatok, valamint a 60-as években elsősorban a kortárs irodalomban jelentkező, a hagyományos „realizmus” kategóriába nem sorolható különféle jelenségek heves vitát robbantottak ki az avantgárd megítélésével kapcsolatban. Szabolcsi Miklós alapvető jelentőségű cikkében (József Attila, Derkovits Gyula, Bartók Béla, 1959) József Attila költészetét Derkovits művészetével összevetve többek között a következőt írja az avantgárd szerepéről: „mindketten egy, az izmusokon átment, azokat legyőző, de azok eredményeit felhasználó új realizmust teremtenek”. Ha nem alakult is ki valamiféle egységes álláspont a vitában, a 70-es évek elejére mindenesetre tisztán kirajzolódtak az egyes pozíciók. A vita kulcsmozzanata érthetően mindvégig az avantgárd és realizmus egymáshoz való viszonyának megítélése volt, pontosabban az, hogy az irodalmi fejlődés megrajzolt realista fővonalába beilleszthető-e vagy sem az avantgárd, és ha igen, milyen módon. Király István egyik korai tanulmányában (A modernizmusról, 1958) egy kalap alá vonja még ugyan az avantgárd különféle irányzatait, rámutatva azonban arra, hogy az „imperializmus korának eltorzult tükrözése volt ez a sajátos kétarcú költészet”, pozitívumként egyben kiemeli „jövőt idéző szenvedélyét”, ami „csak akkor lehetett ellentmondásosan bár, de progresszív tartalmak hordozója is, amikor a kapitalizmus az imperialista szörnyűségekben már feltárta ugyan a maga lényegét, de az álmodott változtató világforradalom még nem érkezett el”. Bóka László (Modernség, modernizmus, kritika, 1959) szintén a „modernizmus” terminust használja: nem lát ugyanakkor benne egyebet, mint „pusztán formai újítást”, és ezért teljességgel elveti. Szabolcsi Gábor (Szocialista realizmus és modernizmus, 1959) a vitában ugyancsak a realizmus szilárd hívének mutatkozik, de ő már inkább filozófiai alapokról közelít a „modernizmushoz”. Álláspontja elítélő, miután az egész jelenséget egyértelműen a „kispolgári szubjektív idealizmus” körébe sorolja. Szabolcsi Gábor egyúttal pozitívumként emeli ki a „messianizmust”, egyedül ennek köszönhető szerinte, hogy a 20-as (?) években társadalmilag pozitív hatásúvá vált ez az irányzat. Illés László a 60-as évek elején immár új hangot ütött meg. Egyik első avantgárd-cikkében (Régi viták az avantgárdról, 1962) a két világháború közötti marxista kiindulópontú avantgárd viták áttekintése nyomán világosan figyelmeztet arra is, hogy a szocialista irodalomban „minden módon kerülni kell a sablonokat, a konzervatív és spekulatív esztétikai rendszerek visszahúzó gátjait”. Ezek után egyrészt megélénkült a vita, másrészt úgy tűnik (legalábbis a kiindulópontot illetően) a két csoport véleménye egymástól jobban elkülönült: az irodalomtörténészeké, akik az irodalmi anyag behatóbb ismerete alapján építették fel elméleteiket és a filozófusoké, ideológusoké, akik többé-kevésbé valamiféle szellemi prekoncepció alapján ítélkeztek. így ítéli el Szigeti József (Az értelmes életről és a művészet értelméről, 1963) egyik korábbi cikkében teljességgel az avantgárdot, állítván, hogy „a nem-realista módszer: deformálás, amely a valóságos társadalmi tartalmakból absztrahál”, illetve „absztrakció és szürrealizmus a maga egészében a kapitalista 475