Béládi Miklós - Rónay László (szerk.): A magyar irodalom története 1945-1975 - 3/1. A próza (Budapest, 1990)
IRÁNYZATOK METSZÉSPONTJA: HÁROM ÖSSZEGEZŐ - Pomogáts Béla: Déry Tibor
történelem vonzása-taszítása szerint egymás ellenére építették a sorsot és a müveket. Ellentéteiket közben magasabb rendű egységük váltotta fel. Az önéletírás összefoglaló szerepe abban is megmutatkozik, hogy elutasítva az eszmélet korábbi ellentmondásait, egyesíti a szabadság és a felelősség, a szuverenitás és az elkötelezettség fogalmát. E szintézis morális természetű, s Déry önszemlélete is a moralistát állítja elénk: ahogy mondja, erkölcsi mértékkel igyekszik a maga értékrendjét meghatározni. A múltat idéző epikus anyag — Fehér Ferenc találó megállapítása szerint — a ,.haláltánc" műfajának modern átalakításában kapott szervező elveket. Nosztalgikus vagy ironikus portrékban idézi fel egykori barátainak, írótársainak vagy ellenfeleinek — Tóth Árpádnak, Füst Milánnak, József Attilának, Gábor Andornak és Révai Józsefnek — az alakját. Portréi személyesek, emlékirata nem törekszik arra a rekonstrukcióra, amely a műfaj hagyományos feladatai közé tartozik. Az időrend mellőzése is azt jelenti, hogy az író célja más, mint általában az önéletrajzok szerzőié. Nem életének krónikáját akarja megírni, nem azt az oksági rendet kívánja felderíteni, amely őt Íróvá, forradalmárrá tette a változó idők során. Nem a múlt izgatja, hanem a jelen: önelemzést ad és önértékelést. Sorsának epikus anyaga csak arra való, hogy mai eszmei panorámáját bontakoztassa ki. Ez a panoráma gyakran ironikus színben tünteti fel az író egykori szándékait, eszményeit és hitét. Az ítélet nincs legfőbb tulajdonsága ez az irónia: ennek fölényével ítéli meg a történelem különös fordulatait, de a saját szerepét is; memoárja ironikus önelemzés és önértékelés. Azokhoz az eszményekhez, amelyek valamikor, ötven évvel ezelőtt elindították a társadalmi mozgalmak küzdőtere felé — a munka, a részvét, az igazságkeresés, a felelősségvállalás eszményeihez — idős korában is ragaszkodott. Saját békés öregségére általában több bizalommal tekintett, mint az emberiség jövendő lehetőségeire, mégsem mondott le ifjúságának forradalmi eszményeiről. Ezekben az eszményekben találta meg életének és eszméletének folytonosságát, tekervényes pályájának végső értelmét. „A magam csillapítására — olvassuk egyik nyilatkozatában — beérem azzal a csöndes feltevéssel, hogy folyamatos tévedéseim, összegezve, végül mégiscsak valamilyen tisztességes — nem szégyellni való — ábrát fognak eredményezni. Bízom abbban, hogy útjelző tábláim, amelyeket már a bölcsőben magammal hoztam, s amelyekre menet közben találtam, nem okvetlenül a pokolba irányítanak.” A tamáshegyi kertből méltósággal és belső békével tekinthette át nyugtalan és gazdag életét. A pálya végén Negatív utópiájában és áltörténeti regényében mindvégig ott bujkált a szorongató kérdés: hogyan alakul az emberiség sorsa, milyen lesz jövője, lesz-e jövője egyáltalán? Hasonló kérdések húzódnak meg az önéletírás ironikus szkepszise mögött. E müvek történelemfilozófiája, antropológiai érdeklődése végső soron ezt a jövőt ostromolja. A kétely és az irónia mélyebb értelme az a sóvárgó kérdés, amely az ember és a történelem esélyeit mérlegeli. Déry csüggedten tekintett 39 Irodalomtörténet III I. 609