Benedek Marcell (szerk.): Magyar irodalmi lexikon 3. S-Z - Magyar irodalmi lexikon 3. (Budapest, 1965)
Sz
246 szí Szimonidesz Lajos három képe gatosok körében). A magyar ~ sok tekintetben haladó, sőt forradalmi szerepet játszott; főképpen Ady lírájában, ahol épp a társadalmi felszíntől a lényeg felé való közeledés egyik eszköze lett. — írod. Névy László: Figyelő, 1874; Palágyi Menyhért: Koszorú, 1884; Reviczky Gyula: Koszorú, 1884; Varjas Sándor: Művészet, 1909; Horváth János: Ady s a legújabb magyar líra (1910); Gacsályi Sándor: A nyíregyházi Kossuth Lajos reálgimnázium értesítője, 1929—30: Illyés Gyula: A népdal jelképnyelve (Erdélyi Helikon, 1935); Illyés Gyula: Tükör, 1936; Ballai Mihály: ItK, 1941; Révai József: Ady (1945); Barta János: Khiméra asszony serege (Magyar Századok, 1948); Földessy Gyula: Ady minden titkai (1949); Bóka László: ItK, 1954; Németh G. Béla: It, 1956; Fábián Pál—Szathmári István—Terestyéni Ferenc: A magyar stilisztika vázlata (1958); Rónay György: Kassák és az izmusok (It, 1959); Komlós Aladár: Magyar Tudomány, i960; Zlinszky Aladár: Erzelemkifejezés a lírában (A magyar stilisztika útja, 1961); Komlós Aladár: A sz. és a magyar líra (1965). szimbólum <gör. ’ismertetőjel, bélyeg’), jelkép : valamely gondolati tartalom (eszme, érzés, elvont fogalom vagy egész gondolatsor stb.) érzéki jele. Asszociatív erejénél fogva nemcsak helyettesíti a kifejezendő gondolattartalmat, hanem vele kapcsolatban különböző érzéseket s hangulatokat képes felidézni. Eredetileg (a görögöknél) a felismerést lehetővé tevő (sokszor titkos) jel volt. Az egyik legősibb ábrázolási mód: a mesék, a mítoszok, a népköltészet és természetesen a mindennapi nyelv tele vannak vele. A műköltészetben is korán megtalálható, de használata, mint határozott művészeti iránynak, korstílusnak a jellemzője, csak a 19. sz.-ban jelentkezik (-*-szimbolizmus)I. — A jelkép esetében a kifejezendő és a kifejező kapcsolata alapulhat hasonlóságon (pl. gyűrű), vagy érintkezésen (pl. okokozati kapcsolat a láncnak a rabság jelképének esetében). A magyar nyelvben testrész-, ruházat-, eszköz-, mozdulat- és gesztusnevek, továbbá térfogalmak, színek, számok, egyének, világrészek, események neve vált ^má. Ha ugyanis valamely eszköz stb. valamiben fontos szerepet játszott, annak jelképévé lett. Pl. család/ó', főváros, főként (a fej a test legkiemelkedőbb része és irányítója); kardoskodik, kardos menyecske (a kard a harc jelképe) stb. — A ~ lehet köznyelvi: kezeskedik, pálcát tör stb. és költői: „Légy te, öcsém, a kard; én leszek a pálca” (Arany: Buda halála L). A költők meg is újítják a már elhalványult köznyelvi jelképeket (pl. Ady: A Hadak Útja). Eredeti, egyéni ~okat is teremt a költői fantázia (Ady: A fekete zongora, Az ős Kaján). Az irodalmi ~ lényege Horváth János meghatározása szerint: „Metafora és közt... a költői vízió természetében van különbség. A metaforát alkotó költő fő gondja a gondolati elem: azt tartja szemmel s neki a kép csak ruha, mely szemlélhető, illő formát ad a gondolatra... A ~ot alkotó költő önállósítja, konkrét valóságnak veszi a képet, ezt látja elsősorban, s ha szabad úgy mondanom: belenézi a gondolatot, a tartalmat, az éltető lelket. A költészet érdeke tehát tulajdonképpeni tárgyáról a képre terelődik át: a nememberi valóságok világa lép előtérbe s az emberi lélek beléjök ömlik,... a ~, melyben a nagy önállóságra jutott kép egész határozottan részleteztetik, többet mond, mint amennyit az egyenes beszéd volna képes tudtunkra adni.” — írod. Tóth Sándor: Symbolum és allegoria (Selmec, 1879); Pitroff Pál: A sz. (Győr, 1914); Zlinszky Aladár: Magyar Nyelv, 1928; Rapaics Raymund: A magyar virágnyelv (Ethnographia, 1931); Illyés Gyula: A népdal jelképnyelve (Erdélyi Helikon, 1935); Marót Károly: Magyar Nyelvőr, 1949; Horváth János: Ady szimbolizmusa (Tanulmányok, 1956); Fábián Pál—Szathmári István—Terestyéni Ferenc: A magyar stilisztika vázlata (1958): Zlinszky Aladár: A szóképekről (A magyar stilisztika útja, 1961). Szimonidesz Lajos (Pusztaföldvár, 1884. nov. 4. —1965. júl. 18., Bp.): teológiai író, művelődéstörténész, a történettudományok kandidátusa.Egyetemet Göttingában és Bp.en, teológiát Pozsonyban végzett. Lelkész volt, szerk. az Evangélikus Lapot, a Theológiai Szaklapot, a Könyvújságot és a Megértő Teológiát. Az 1918 —19-es forradalmak alatti magatartása miatt a Horthykorszakban üldözték. Egyik szerzője volt a József Attilával és Illyés Gyulával közösen fogalmazott halálbüntetés elleni röpiratnak, amiért a bíróság elítélte. A felszabadulás után — vezérőrnagyi rangban — tábori püspök lett. Jeles könyvgyűjtő. Munkái nagy felkészültségről, humanista gondolkodásmódról tanúskodnak. Főbb művei: Jézus élete (1922); Rózsák (1925); Pálmaágak, legendák (1926); A világ vallásai (1928): Jézus és Mária ereklyéi (1933); Napjaink vallási forradalmai (1936): Jézus Krisztus a Harmadik Birodalomban (1937). Könyv- és sajtótörténeti írásai is jelentek meg. — írod. Illyés Gyula: Nyugat, 1934.