Berei Andor et al. (szerk.): Új magyar lexikon 1. A - C - Új magyar lexikon 1. (Budapest, 1959)
C
Csehszlovákia 495 Csehszlovákia lett. Szellemi vezetője előbb J. Blahoslav (1523—71) volt, akinek Új Testamentum-fordításán alapult az ún. Králicei Biblia (1579—94), amely a további irodalmi fejlődés alapja lett. A fehérhegyi csata (1620) utáni erőszakos germanizálás a cseh nyelv visszaszorításához és az irodalmi élet hanyatlásához vezetett. A Cseh Testvérek Szövetségének utolsó püspöke, a 17. sz. legnagyobb cseh és világviszonylatban is kiváló szelleme, Comenius Ámos János (Jan Amos Komensky) is menekülni kényszerült. A 18. sz. második felében a polgári fejlődés hatása alatt Cseho. elnyomott népének és elsősorban a polgári értelmiségnek növekedett a nemzeti öntudata, amihez XI. József reformjai is jelentősen hozzájárultak. A felvilágosodás jeles képviselője volt J. Dobrovskj) (1753—1829), a cseh történettudomány és a szláv filológia megalapítója. Művének folytatója, J. Jungmann (1773—1847) nyelvújító és szótáriról munkássága révén az új cseh költői nyelv megalapozója lett. F. L. Celakovsky (1799—1852) a népköltészethez fordult. A szláv közösség dalnoka lett a szlovák nemzetiségű, de cseh nyelven író J. Kollár (1793—1852) is. — A romantikus kor irodalma a cseh népköltészethez és a múlt haladó hagyományaihoz fordulva készítette elő az 1848-i forradalmi eseményeket. Jeles képviselői többek közt K. J. Erben (1811—70) költő és népdalgyűjtő, J. K. Tyl (1808—56), a cseh drámairodalom kezdeményezője és klasszikusa, és K. H. Mácha (1810—36), a nagy cseh költő. 1848-ban a prágai forradalmi megmozdulás egyik radikális vezére J. V. Frit (1829—90) költő volt, aki emigrációba kényszerülve is a Monarchia ellen küzdött. K. Sabina (1813—77) utópista szocialista író a forradalom idején kapcsolatot tartott fenn a munkásosztállyal. 1848 eszméinek szelleme él tovább az abszolutizmussal szemben álló K. Havliiek-Borovsky (1821—56) bátor hangú és szatirikus írásaiban és B. Némcová (1820—62) regényeiben. — Az 1870-es években bontakozott ki a kritikai realizmus V. Hálek (1835—74) kizsákmányolást elítélő verseiben és prózájában, és főként J. Neruda (1834—91) Prága életét megörökítő és a szociális igazságtalanságokat leleplező munkásságában. K. Svétlá (1830—99) írónő a nők egyenjogúsításáért és a feudalizmus ellen harcolt a polgári liberalizmus szellemében. — A 19. sz. második felében erősödött meg a cseh munkásmozgalom. Számos író örökítette meg a proletariátus első harcait, pl. a realista szemléletű J. Arbes (1840—1914) és A. Stasek (1843—1931). Az első neves harcos szocialista költők, J. B. Pecka (1849— 97), L. Zápotocky (1852—1916), L. Kochman (1854—1919) s mások versei az első munkáslapokban jelentek meg. — A kimagasló polgári írók közül sokan a századforduló táján is a nép, a demokrácia oldalán álltak, mások azonban az öncélú művészethez menekültek, dekadenciába süllyedtek. J. Vrchlicki/ (1853—1912) e kor legnagyobb cseh költője. Sv. Őech (1846—1908) és J. V. Sládek (1845—1912) költők a demokratikus és szociális eszméket új költői hangon és formában hirdették. A. Jirásek (1851—1930) a cseh irodalom klasszikusa, a századvégi elnyomás idején népének legdicsőbb harcait, a huszita hagyományokat elevenítette fel realista történeti regényeiben, és könyörtelenül bírálta kora polgári társadalmát. A nemzeti múlt haladó szemlélete jellemzi V. Benes Trebizsky (1849—1884), Z. Winter (1846—1912) és T. Nováková (1853—1912) írók munkásságát, míg К. V. Rais (1859—1926), J. Holecek (1853—1929) és J. Herben (1857—1936) a cseh és morva falvak életét ábrázolták kritikai realista regényeikben. K. M. őapek-Chod (1860—1927) naturalisztikus művei a 19. sz. végi Prága életét festik. Az imperializmus korszakában igen sok író fordul szembe a burzsoázia hanyatló erkölcseivel (J. S. Máehar, 1864—1942 ; V. Dyk, 1877— 1931), de többen közülük nem találják meg az utat a munkásosztályhoz, munkáikat magányosság, reménytelenség, sokszor dekadencia jellemzi; ilyen pl. O. Brezina (1868—1929). Ugyanakkor azonban erősödött a szocializmus eszméinek hatása a költők és írók egyre szélesebb csoportjára. P. Bezrui (1867—1958) Sziléziai dalok c. verskötetében az Ostrava környéki, nemzetiségi és szociális elnyomás alatt élő bányászok nevében emelt szót. A. Sova (1864—1928), akinek költészete nem mentes a szimbolista, modernista vonásoktól, melegen üdvözölte az 1905. évi orosz forradalmat és a forradalmi munkásmozgalmat. — A modern cseh szocialista költészet atyja, később a Cseh Kommunista Párt egyik megalapítója, S. K. Neumann (1875—1947) már a l9. sz. végén maga köré gyűjtötte a polgári társadalom, a militarizmus és a reakció ellen lázadó fiatal írókat (F. Srámek, 1877—1952 ; K. Toman, 1877— 1946 ; F. Gellner, 1881—1914; J. Mähen, 1882—1939 ; A. Matek, 1872—1923 stb.). A forradalmi munkásság iránti szolidaritást és a győzelembe vetett hitet fejezte ki az egyik leghíresebb cseh szocialista költő, J. Wolker (1900—24) költészete, akinek több versét József Attila ültette át magyarra. A cseh szocialista regényt I. Olbracht (1882—1952) teremtette meg ; másik híres képviselője M. Majerová (1882— ). J. Hasik (1883—1923) világhírű szatirikus regénye, a Svejk, a derék katona hatalmas tiltakozás mindenfajta kizsákmányoló rendszer militarizmusa, a nemzeti és szociális elnyomás ellen. — Az I. világháború utáni burzsoá Csehszlovák Köztársaságban a kritikai realizmus fejlődésének új szakaszát jelzi K. öapek (1890— 1938) működése, aki a cseh burzsoázia elismert írójából mélyen humanista, sőt antifasiszta alkotóvá fejlődött. Az elhatalmasodó reakció, majd a népelnyomó fasizmus elleni harcban kifejlődő szocialista realizmus neves képviselői: J. Hóra (1891—1945) költő és író, továbbá V. Vanöura (1891—1942) jeles prózaíró, aki a hitleri terror áldozata lett. A fasizmus pusztította el B. Václaveket (1897—1943), a cseh szocialista irodalmi kritika úttörőjét és megalapozóját és J. Fuéíkot (1903—43), a szocialista realista írót. — A szocialista realizmus a felszabadult ~ban diadalra jutott, leküzdve a polgári dekadens és formalista irodalmi irányokat. A háború előtti haladó, szocialista írók alkotó művészete most bontakozott ki teljes egészében. Legjelentősebb közülük V. Nezval (1900—57), aki szürrealista költőből fejlődött a munkásosztály és a szocializmus énekesévé, továbbá M. Pujmanová (1893—1958). Az új írónemzedék munkásságával hatékonyan segíti a szocialista építést, a kulturális nevelőmunkát és a békeharcot, és ápolja a cseh nép haladó hagyományait (V. Závada, P. G. Hlbina, J. Drda, F. Hrubin, J. Marek, S. Neumann, M. Duisková, O. Jezek és mások). — 2. Szlovák irodalom: A feudális Mo.-hoz tartozó szlovák nép irodalma latin nyelvű volt. A reformáció a szlovákok közt a Králicei Biblia révén cseh nyelven terjedt el, s a cseh lett a szlovák írástudók nyelve is egészen az 1840-es évekig. A 16—17. sz. ismeretlen világi, részben népi költői históriás énekekben örökítették meg a magyar és szlovák nép törökök elleni közös küzdelmét. A 17. sz. egyetlen szlovák műköltője Beniczky Péter (1606—64) volt, aki magyarul és szlovákul írta moralizáló humanista verseit. A kuruc harcoknak a 18. sz. eleji szlovák népi líra is hangot adott. — II. József uralma idején a szlovák kulturális életben is szabadabb szellem érvényesült. J. I. Bajza (1754—1836), a felvilágosodás előkészítője már hangot adott a jobbágyok szenvedésének. Az A. Bernolák által kezdeményezett szlovák irodalmi nyelvet használta a felvilágosodott J. Fándli (1754—1810), aki a manufaktúrák szükségességéről írt, a szerzeteseket támadta és a jobbágynépet védelmezte, és a jeles költő, J. Holly (1785—1849), aki az antik klasszicizmus híve volt, és hősi eposzaival a nemzeti érzést táplálta. — A 19. sz. első felében a szlovák kispolgári értelmiség tagjai szemben álltak a magyarosító törekvésekkel, és a szlovák nyelv és nemzeti eszme érvényesüléséért harcoltak. E harcot szolgálta a szlovák nemzeti romantika. J. Kollár (1793—1852) azonban, aki a szláv politikai és kulturális együttműködésért küzdött, a szlovák irodalmi nyelvvel szemben a cseh mellett foglalt állást. A szláv összefogás eszméjét támogatta P. J. Safárik (1795—1861), a szlavisztika tudományának egyik megalapítója. J. Chalupka (1791—1871), a szlovák drámaírás első jelentős alakja a nemzeti gondolatot ápolta, ugyanakkor pellengérre állította a kispolgári önzést és szűklátókörűséget. A negyvenes évek polgári értelmisége felszámolta az irodalom egyházi megkötött-