Bodrog Miklós: Álmaink barlangvilága. C. G. Jung nyomában - Hermész könyvek 1. (Budapest, 1995)
23. Szenvedés, félelem, önmegvalósítás
„Az individuáció azt jelenti: egyedi lénnyé válni, voltaképpeni önmagunkká, amennyiben individualitáson saját legbensőbb, végső és összehasonlíthatatlan egyediségünket értjük.” „Akárhányszor azt kell látnom, hogy az individuációs folyamatot összecserélik az én tudatosodásával, minek következtében az ént azonosítják a mélymaggal (legbensőbb önmagunkkal), amiből persze áldatlan fogalmi zavar támad. Mert ezzel aztán az individuáció puszta egocentrikusság és önszerelem lesz. Ám a mély mag végtelenül többet foglal magában holmi énnél... Az individuáció a világot nem ki-, hanem magába zárja.” Életünk írott és íratlan stációin új meg új vizsgákat kell megállnunk, mert a régieknek mintha már lejárt volna a szavatosságuk. Olyan feladványokkal is el kell boldogulnunk — s nem iskolai lecke szinten —, amelyeket örömest hagynánk másokra, szinte „operáltasd meg magad helyettem” jelleggel. Igen komolyan valós (és velős) mesék azok, amelyekben a hós(nó) kilátástalannak tűnő helyzetben találja magát, s oda is veszne, ha nem kapna egészen különleges segítséget. Válságszituációkban hallatlanul fontos, hogy „mélytartalékaink” ne legyenek messze tőlünk. Márpedig az individuációnak nevezett spontán, természetes és autonóm, belső, minőségi növekedés, amelynek tendenciája, sőt követelménye mindenkiben adott, közelebb visz rejtett kincseinkhez. Ehhez alighanem közel áll Rilke óhaja: Ó, én, ki nőni vágyom, kitekintek — s tm bennem nő a fa! Körülbelül ugyanerről jegyzi meg József Attila egy olyannyira személyes versében, hogy annak a „József Attila” címet adta: Jó volna jegyet szerezni és elutazni Önmagunkhoz, hogy bennetek lakik, az bizonyos. Miféle szerzet lehet ez az „Önmagunk”? Hallgassuk meg e tárgyban Illyés Gyulát is, aki azt vallja: Mihelyst a szemem nyitva van, lehunyom rögtön önmagam. 137