Bokros Birman Dezső: Bokros Birman Dezső önéletrajza, levelezése, művei (Budapest, 1974)
Bevezető
többszöri kísérlet, amelyről ír, s a többféle változat, amelyet ismerünk, azt mutatja, hogy éppen a révetegségnek, a tényleges veszélyek nem ismeréséből fakadó magabiztosságnak ezt a kifejezését kereste, amely a végleges változat varázsát adja, s ami - életének sok mozzanatából ítélve - a művészre magára jellemző elsősorban. Igazi nyelvén, azaz a szobraiban megfogalmazott-kifejezett önéletrajz-önjellemzés feltétlenül sikerültebb, éppen ezért hitelesebb, hatásosabb, közérdekűbb tartalmat hordozó, mint az írói kísérlet. Ez a Don Quijote-i figura később többször visszatér. 1937-ben, a pécsi bányászsztrájk keltette megrendülés hatása alatt mintázott Napbanéző bányásza tulajdonképpen ugyanaz. Ugyanaz a tartás, mozdulat, csak éppen végtelenül meggyötört, megkínzott a test, a bőr szinte csontjára égett. Szörnyűségeket átélt és még nagyobb szörnyűségek előérzetétől szorongó ember kétségbeesett panasza ez a mű. Az 1944-es Rokkant katona újabb variáció a témára: ugyanaz a réveteg, tétova, szélmalmokkal viaskodó, de egyre súlyosabb sebektől vérző figura. A művész maga. 1964-ben, újrafelfedezése, elismerése idején ismét megjelenik ez az alak (Álló férfi), aki végül is mindent átélt, átvészelt, de minden megélt borzalom nyomát magán viseli. Közben sok nagyszerű szobor születik. Remekebbnél remekebb portrék: például Scheiber Hugó festőművészé (1935), mely a formák fölényes tudású, a jellemzés fokozását célzó összefogásával, szellemességével emelkedik az életmű legjava termése közé. 1934-ben készült a Madame Sans Gene, az egész korabeli, finomkodó, szenvelgő aktszobrászat és aktfestészet robbanóerejű kritikája és egészséges ellenpontja. A Kubikos már a háborús évek termése (1941). Mint a Napbanéző bányász, ez sem egy munkástípus megjelenítése, hanem valami iszonyú teherrel viaskodó, emberfeletti erőfeszítésre kényszerülő ember küzdelmének kifejezése. A Jób-rajzok expresszív dinamizmusa lángolt fel újra a Napbanézőben, a Kubikosban és az Ászfaltozó (1943) szinte állati sorba taszított, emberi méltóságát veszített figurájában. E három szobor, s negyedikként a Rokkant katona, tökéletes kifejezése a „vigasztalan időknek”. A József Attilát felidéző kis portré (1942) és a Független Magyarországért plakett (1942) bizakodóbb hangulat s főleg biztatóbb tények - a baloldali erők megmozdulása, szervezkedése - hatására készült. Bokros, aki élete során számos esetben adta tanúj elét baloldali érzületének, szociális beállítottságának (pozsonyi tartózkodása idején kapcsolatba került a Sarlósok mozgalmával, idehaza a szocialista képzőművészek táborához kapcsolódott), munkásságában is félreérthetetlenül kifejezésre juttatta ezt. Az 1946-os Dózsa-szobor terv meggyőző bizonyítéka a különcként ismert művész társadalmi elkötelezettségének. A tüzes trónon ülő, megkötözött parasztvezér megtörhetetlenséget kifejező tartásában az általa képviselt eszmék lebírhatatlanságába, feltétlen győzelmébe vetett hit nyilvánul meg. A második Önéletrajz bevezetőjében emeli ki Mihályfi Ernő azokat a tényeket, melyek a szobrász szlovákiai és erdélyi kapcsolataira mutatnak, jelentősnek ítélve ezeket a Duna-völgyi népek kórusa (1946) című szobrának - egy tervezett Bartók-emlékmű részének - megalkotása szempontjából. Szinte mondanunk sem kell, hogy a kisméretű, de nagyszabású terv - az Áchim Andrásemlékmű és az Ady-szobor sorsát követve - nem került kivitelre, pedig a szomszéd népek együttműködése gondolatának e műfajban való erőteljes megfogalmazásával azóta is egyedül áll. A sziluettek tudatos alakítása, a figurák különállása és egymáshoz kapcsolódása igen kifejező, hasonlóan a részleteket elhanyagoló, mégis élénk felületet produkáló mintázáshoz, mely teret enged a 14