Buda Béla: Pszichoterápia. Kapcsolat és kommunikáció (Budapest, 2004)
X. A pszichoterápia pszichiátriai és pszichoszomatikus kórképekben
ezért lélektana érdektelennek tűnik. Már a klasszikus pszichiátria is az endogenitás jegyében gondolkodott a komolyabb - ahogy ma az angol szóhasználat gyakran mondja: major - depresszióról, és öröklésmenetét kutatta. Az ikervizsgálatok megerősítették az örökletes etiológia elméletét, majd pedig a farmakoterápia és a többi biológiai gyógymód eredményei végképp a biológia területére sorolták a depresszió kutatását, értelmezését. A lithiumprofilaxis sikerei, majd a kibontakozó biológiai pszichiátriai kutatások, amelyek a neurotranszmisszió, illetve a neuroendokrin szabályozás súlyos zavarait mutatták ki a kórképben, szinte eldöntődnek mutatják a kérdést. Még a pszichogén tényeződnek korábban meghagyott „kiskapu" is bezárult az olyan újabb felfogások nyomán, amelyek a neurotikus depresszióban endogén hajlam manifesztációját vélik megtalálni (Winokur, Akiskai és mások felfogásai). A pszichiátriában uralkodóvá vált empiricizmus minden tudományos igényű elmélettől közvetlen bizonyítékokat követel, megfelelő' esetszámon végzett kontrollcsoportos, lehetőleg vakpróbás vizsgálatok alapján. A néhány „túlélő" pszichológiai elmélet empirikusan igazolható egyszerű modellt tartalmaz. Ilyen pl. az „életesemények" (life events) szerepének kutatása, amely nagyjából igazolja, hogy megterhelő életesemények kiválthatnak depreszsziót (pl. Paykel, 1978), bár ez függvénye a szociális támogató rendszerek működésének (Paykel és munkatársai, 1980), az életeseményekben megnyilvánuló stressznek, illetve az ezzel kapcsolatos problémamegoldó (coping) mechanizmusoknak (Anisman, Zacharko, 1982) stb. Még e viszonylag egyszerű kutatási kérdésfeltevések is nagyon sok módszertani nehézséget vetnek fel, így következtetéseik gyakorta kapnak kritikát (pl. Tennant, Bebbington, Hurry, 1981). Még ezek a vizsgálatok is sokkal bonyolultabbak metodikailag, mint például a mono- és bipoláris depresszió diagnosztikai alcsoportjait validáló vizsgálatok vagy a gyógyszerhatásokat mérő kutatások, melyek multicentrikusan és viszonylag egyszerű kategóriák szerint nagyszámú beteganyagon gyorsan lebonyolíthatók. Ugyanez áll az olyan egyszerű modellekre, mint a depresszió Seligman-féle „learned helplessness" elméletére vagy Beck és munkatársai kognitív depressziófelfogására, ezek is túl összetettek a ma elfogadott módszerekhez képest. A pszichodinamikus elméletek a modern metodológiával szemben abszolút hátrányban vannak. Komplex konstrukciók, amelyek a betegek viselkedésének megfigyelésén és különösen a betegek élményeinek huzamos explorációján és értelmezésén alapulnak. Egy eset, egy egység, ami a mai kutatásokban szinte jelentéktelen, munkaórák tucatjait igényli, a következtetéses folyamat ellenőrizhetetlen, kontroll nehezen elképzelhető. A pszichodinamikus adatok tehát a mai pszichiáternek szinte elhanyagolható, „soft" történelmi helyértékű ismereteknek látszanak. A viszonyulást jól mutatja Akiskai, Hirschfeld és Yerevanian véleménye (1983) az első pszichoanalitikus depresszióelméletről, Abraham elméletéről: „Abraham leírása jellegzetes példája a klinikai-dinamikus közelítésmódoknak a következő szempontokból: 1. az affektiv betegségeket egységes állapotnak tekinti, 2. a mániás-depresszív beteg észlelését általánosítja, 3. sem a függő (az affektiv állapot), sem pedig a független (a jellem) változót nem méri valamilyen megbízható, objektív és standardizált eszközzel, 4. nem használ kontrollcsoportot, hogy meghatározza a jellemforma viszonyát az effektiv állapothoz képest, ennek specifitását illetően, 5. annak ellenére, hogy a premorbid személyiségről retrospektív információkat használt fel, kijelenti, hogy a (jellemleírásban foglalt) dinamika 368