Csányi László: Somlyó György - Kortársaink (Budapest, 1988)
A költészet színeváltozása
Szívesen emlegetik Babits érzékenységét; a maga módján mindenki az. Petőfi nem fékezte indulatát, Arany pedig A tölgyek alatt változatával válaszolt egy otromba sértésre. „Hiszen lehetnénk jó barátok” - tűnődött el József Attila, s bár „a múlt tüntető menete elvonult”, maga is tudta, hogy a fájdalom ágai megmerevedtek Babitsban, aki azonban szívében József Attila pamfletjének kínjával s az Egy költőre című vers indokolatlan vádjaival, amit fokozott, hogy ezt a verset igazi költő írta, a nevezetes segélykérő levélre mégis csak intézkedhetett, hogy pénzt utaljanak ki költőtársának, verseit is közölte a Nyugatban, s József Attila neve 1935-ben felkerült a Baumgarten-díj jutalmazottjainak listájára. Az évdíjat 1938-ban - ez is kettőjük tragédiájának része — már nem tudta megvárni, végzete Szárszóra szólította, a halálba. Alig van vitám Somlyó Györggyel, ezért is tértem ki erre ilyen részletesen. Babits tőre nem volt mérgezett; talán nem is volt tőre. Somlyó György pedig mindig a mesternek kijáró tisztelettel ír Babitsról, a tanítvány hűségével. Éppúgy, mint Füst Milánról, akinek tekintélyes tanulmányt is szentelt, de az összegyűjtött művekben a „megíratlan könyvek” közé sorolta, mintegy jelezve, hogy továbbra is adósának tudja magát. Somlyó joggal írja, hogy Füst Milán hatása a magyar költészetben szinte „illegális”, ugyanakkor „a legjobbak közül egy sincs, aki ne úgy tekintene rá, mint a költészet legbenső szentélyének beavatottjára”.14* Füst mindenképp „rendhagyó jelenség irodalmunkban, s az is marad haláláig”,143 Vas István halhatatlan jelzőjével együtt, Somlyó György azonban, közelében élve, okkal írja: „amit a művészetről és irodalomról legfontosabbat tudok, annak nagy 154