Csányi László: Somlyó György - Kortársaink (Budapest, 1988)
A költészet színeváltozása
sich vereinen in Eine allumfassende Gottheit.” (Hyperion I. rész.)140 Somlyóban is ez a gondolat él, s így felel egymásnak A költészet vérszerződésének magyar érvelése és a Philoktétész világirodalmi feladata. Ellenvetésem csak egy van; a tényeket a kor politikai forgószele is összekuszálta. Az ifjú Somlyó György József Attilának mutatta be első verseit, s a Szép Szó irodalomtörténeti fénycsóvájából lépett át Babits és a Nyugat sugárzásába. Nem lehet elképzelni szerencsésebb indulást: két világirodalmi bolygó perturbációjában a költészet iránti alázat mindkét csillag fénykörében az otthon természetességét kínálta. Az igazságosztó szándék is indokolt, s 1962-ben, midőn a Szép Szóra emlékezett, még nem is oszlott fel a köd Babits körül, az idő sem volt messze, amikor neve tilalmi listán állt. Somlyó irodalomtörténeti érvénnyel - s tegyük hozzá, az időpontot tekintve, nem kis bátorsággal - fogalmaz, midőn „a kor két legnagyobb költőjét” látja Babitsban és József Attilában, s az is igaz, hogy a sebet csak takargatni lehet, de minden érintésre vér buzog belőle, véleményét mégis indokolatlanul szigorúnak érzem: „Kettejük, a kor két legnagyobb magyar költője, keserves viadalában (melyben, fájdalom, őszintén meg kell mondani, mindkét fél tőre mérgezett volt) József Attila nagysága és erkölcsi győzelme az, hogy végül is ő tudta megérteni a nálánál is igaztalanabbat s a nálánál főként sikeresebbet. Babits pedig nem tudta megtenni ugyanezt - még az előtt a döbbenetes űr előtt sem, amelyet József Attila tragikus távozása közöttünk hagyott.”141 153