Élő irodalom. Tanulmányok a felszabadulás utáni magyar irodalom köréből (Budapest, 1969)
I. Két évtized
tolányi Dezső hagyomány s erősebb hatással Juhász Gyula fojtott forradalmi szenvedélyű, népközei, az impresszionizmus vívmányait hazaivá hasonító lírája. Ma már látható az is, hogy a felszabadulás után sokkal kevésbé vált általánossá a Nyugatot megelőző korszak lírájának hangja, a népnemzeti iskoláé vagy akár Petőfié. Az 50-es évek elhibázott iránymutatása ellenére ez az út nem bizonyult követhetőnek, és nem bizonyult alkalmasnak a költői modor és kifejezéskincs sem a jelen tartalmainak kifejezésére, mint ahogy nem tudott igazán a ma problémáinak hordozójává válni a szavalókórusokból, az expresszionizmus maradványaiból, a szocialista költészet proletkultos korszakából átszármazott lírai stílus s a mégoly jóindulatú és lelkes, de történelmileg és irodalmilag elavult, harmincas évekbeli munkásköltészet sem. Bár Illyés Gyula vagy Szabó Lőrinc hangja, versépítkezése, szerkesztésmódja, dikciója, hasonlatai minduntalan vissza-visszatémek mai költészetünkben, és hatásuk átalakított, módosított, továbbfejlesztett változatai is élnek tovább, leginkább s legerősebben mégis József Attila költészete nyomta rá bélyegét egész újabb líránkra. 1952—53 közt kezdett igazán termékenyítőén, továbbfejlesztőén hatni a magyar költészetre, a legutóbbi években pedig már szinte beleivódott egész lírája a ma költészetébe, alap és kiindulópont lett. Nemcsak szavai, mondatai, jelzői, versmondattam szerkezetei, strófaépítkezése bukkannak fel költőinknél, és nemegyszer még olyan kortársainál is, akik az ő életében más utat jártak. A József Attila-i emberi és költői magatartás kezd mind általánosabbá válni; az a törekvés, hogy a bonyolult, diszharmonikusnak látszó felszín mögött a törvényt, a lényeget igyekezzen a költő meglátni, hogy harmóniát csak a mélyen megélt valóságra építve teremtsen, hogy egyszerre maradjon hű azokhoz, akiktől jött, az utca és a föld népéhez, és ugyanakkor igyekezzen hazáját és a világot nagy gondolati összefüggésekben szemlélni — hogy az emberi szépség, szabadság és teljesség megvalósítását várja s követelje a magyar munkásságtól. A mai európai polgári költészetben a magány, a szorongás, az elhagyatottság uralkodik el, és a mi költészetünk, József Attila példájára, nem tagadja a magány és szomorúság pillanatait, de úrrá lesz rajtuk : megszenvedi a szenvedést, de fölébe is kerekedik. A mélyen humánus költészet, az ember lehetőségeiben és jövőjében bízó művészet, a József Attiláé nagy és méltó alapja korunk magyar lírájának. Beszélhetnénk még Radnóti Miklós észrevehető és egyre növekvő, helyenként (mint Vas Istvánnál) tudatosan továbbvitt folytatásáról, a magyar antifasiszta líra folytonosságáról is. S nem lehet elfelejtkezni arról sem, ЗО