Fehér Erzsébet - Szabolcsi Miklós (szerk.): József Attila: Novellák, önvallomások, műfordítások - József Attila összes művei 4. (Budapest, 1967)
Jegyzetek
És a nyomorgó, krajcártalan, a betű szerint állandóan éhező, kicsapott egyetemi hallgató — újságárus-költő — győzött ! — Az ügyész beismerte balfogását, és elejtette a vádat a szemérem védelmében — az osztály elleni izgatás bűncselekményében azonban fenntartotta, s így József Attilát elítélték, az ítélet végrehajtását azonban három évre felfüggesztették.” („Küzdtünk híven . . EKK. 286. 1.) 3. Vas István a fordítást kiemelkedően szépnek tartja: „Nem az érdektelen kívülálló tárgyilagos elismerése, ha azt mondom, hogy a magyar Villon-fordítás szép versenyében a kétségkívül kimagaslónak, a megközelíthetetlennek mindig is József Attila Villon-fordításait tartottam, azok közül is kettőt, a „Villonról meg a vastag Margotról szóló balladá”-t és azt a négy Borocskát, amit a halálraítélése után írt Villon.” „József Attila fordításában nem találunk semmi enyhítést, elkendőzést, de sikamlósságot, tetszelgést, kedélyességet sem. Borzongató alvilágiasság és tragikus felülemelkedés — akár az eredetiben. Ez természetes is, hiszen József Attila a legvillonibb magyar költő volt. Nyelvében is, mely egyesíti a sűrűséget és színességet, a bizarrságot és egyszerűséget, akárcsak Villoné. A jasszszavak használata csak nála természetes és költői, mint Villonnál, mindenki másnál csak filológiai adalék, vagy öncélú fitogtatás. Csak az ő népiessége nem parasztos, ahogy Villoné sem. Csak ő tudta, hogy amikor Villon Antikrisztusnak nevezi a nőjét, ez semmi mással nem helyettesíthető; csak ő merte ilyen közvetlenül és szóról szóra visszaadni ezt a merész és furcsa képet. Combom csapkodja, Gogo-z meg gagyog öklével birizgálja fejemet. Ez a merészség és sűrítés az ajánlásban éri el tetőpontját, ahol az egész balladán végigvonuló rímek szorításához még az a mutatvány is hozzájárul, hogy a sorok kezdőbetűinek ki kell adniuk a költő nevét... A merészen elért hűség példái helyett ezúttal is egy hűtlenséget szeretnék kiemelni, a »kenderkötél« -nél is egyénibbet és mindenesetre problematikusabbat. Az utolsóelőtti sorban ugyanis az »emberségünk« ismét József Attila személyes hozzáadása. Az eredeti sor így hangzik: »Nous deffuyons onneur, il nous deffuit.« Becsületről, tisztességről van itt szó tehát, s a »szökünk a becsület elől, az is szökik előlünk« kétségbeesett cinizmusa nem olyan kihívó dacolás, mint a »nincs, hát ne is legyen«. Az »emberség« meg —- legalábbis ebben az összefüggésben és értelemben — egyenesen anakronizmusnak tekinthető: József Attila jellegzetes fogalma ez — legtelítettebb jelentését a »Thomas Mann üdvözlésé«-ben nyeri majd el. De József Attilának szüksége volt erre a filológiai hűtlenségre, nemcsak azért, mert így tudott lényegileg hű lenni, hanem szüksége volt rá a saját költői fejlődésének is.” (József Attila Villon fordításáról. I. m. 950. 1.) A fordítás értékéről — a Brechttel való összevetés után — Gáldi László szól: „Nem kell filológusnak lenni annak megállapításához, hogy Brecht, az összes színező mozzanatok elhagyásával, jóformán csak a ballada magvát öntötte versbe; József Attila viszont — az ellenkező, de a sokkal nehezebb útra lépve — sorról sorra fordít, valósággal Villonszótárral a kezében, s még arra is ügyel, hogy a magyar argot-ból egyegy olyan szót emeljen fel költői nyelvébe, amely Villon eredeti szövegére emlékeztet (vö. »Je corns et happe ung pot« — »Fazekat happolok«). 219