Flórián Márta - Paládi-Kovács Attila (szerk.): Táj, nép, történelem I. 2. A magyar népi műveltség korszakai - Magyar néprajz nyolc kötetben 1/2. (Budapest, 2009)
A magyar népi műveltség a kései feudalizmus korában (16-18. század)
kardtáncot, hajdútáncot. Páros tánc ábrázolását láthatjuk a Mátyás király budai műhelyéből kikerült szép kályhacsempéken és egy 15. századra datált bronz ládacsaton. Több példa van arra is, hogy heves mozdulatokkal ábrázolják e korban a dudán játszó udvari mulattatókat, ami a dudások játékmódjából ítélve, szintén táncos mozgásra enged következtetni. Több európai forrás említi a magyarok sajátos módon való táncát, amely a reneszánsz későbbi időszakában válik európai divattá. A korabeli udvari táncokról e korban Mátyás király messze földön híres reneszánsz udvarából maradt ránk a legtöbb emlék. Ezek többségét Antonio Bonfininek, Mátyás király udvari történetírójának köszönhetjük, aki maga is tánckedvelő, reneszánsz ember volt. Krónikájában láthatóan szívesen elidőzött az udvari ünnepségeket kísérő táncos-zenés jelenetek leírásánál. Tőle tudjuk, hogy Mátyás királlyá választásakor a budai nép táncra perdült. A király maga is szívesen táncolt, például 1470-ben, Frigyes császárnál tett látogatása során, a lovagi tornán, és a magyar táncokban is jeleskedett. Itt kell megemlíteni azt a farsangi fegyveres és álarcos táncot, amelyet Zsigmond herceg (Jagelló Ulászló király öccse) jegyzett föl budai sáfárkönyvébe. Eszerint 1501. február 21-én, farsang utóján a budai iskolás diákok kardtáncot mutattak be neki a szálláshelyén. Ugyanaznap álorcás bolondok jelentek meg lóval, majd ők is kardtáncot jártak előtte, amiért jutalmat kaptak (Zolnay L. 1975: 238). E kardtáncok és az ugyanebben az időben Maximilián császár számára készült metszetek az álarcos, fegyveres magyar táncosokról, vagy a müncheni városháza moreszka táncosai között található magyar figura az Európa-szerte népszerű moresca magyarországi divatjára utal (Kürti L. 1983). E fegyveres tánc konkrét mozdulataira Thoinot Arbeau 1589-ben nyomtatott tánckönyvéből és egy ugyanebből a korból származó svédországi táncos kéziratból következtethetünk. A harci táncok divatja a 15-16. század folyamán tovább tartott, és új lendületet vett a törökkel való közvetlen harcok folyamán. Három példát említünk, amelyek mindegyike sajátos és Európa középső és nyugati felén már különlegesnek számító eset volt. Az első 1456-ban, Nándorfehérvár ostromakor történt: Giovanni da Tagliacozzo ferences barát, Kapisztrán János olasz kísérőjének följegyzése alapján tudjuk, hogy Kapisztrán parancsára a várvédők a török szeme láttára vigadoztak: „némelyek kürtöknek rivallására énekeltek, mások kiabáltak, megint mások táncra perdültek, vagy ég felé tárt karokkal ordítoztak és ugráltak... ezzel is igyekeztek a töröknek elbizakodottságát megtömi, bátorságukat lelohasztani, őket megfélemlíteni” (Zolnay L. 1977b: 248). A másik eset az 1479. évi kenyérmezei ütközet utáni győzelmi torban történt, amelyről szemtanúk elbeszélése alapján Antonio Bonfini adott részletes tudósítást: „A lakmározásnál vitézi éneket (militari cantu) zengtek, hevenyében dalba foglalták a vezérek és főemberek dicséretét. Majd a bortól felhevülve vitézi táncot (militarem pyrrhychiam) jártak. Fegyveresen járták a katonatáncot (martiales choreas), mindent betöltött a lárma. Tetőpontjára hágott a vigalom, s minden katona taglejtésekkel, furcsa mozdulatokkal nevettette társait. Kinizsit is táncba hívták. A kör közepére állt, felkapott egy török hullát, de csak úgy a fogával, kezével hozzá se nyúlt. Eztán ütemesen szökdécselni kezdett vele körben. Nevetésnél is nagyobb volt a csodálkozás a herkulesi tánc (choream se et Herculeo) láttán. Tartott a vigalom, szemüket sem hunyták le az éjjel” (Pesovár E. 2003: 23; Martin Gy. 1983). A harmadik példa Dózsa György kivégzéséről szól. Több korabeli forrás is leíija ezt a különös kegyetlenséggel végzett műveletet. Verancsics Antal kora464