Horváth János: Rendszeres magyar verstan (Budapest, 1951)
VII. Egyéni formakeresések Petőfi és Arany János után
176 formák után esengett Reményik Sándor sem. A jámbusi verselés hagyományos forma-szabadságát foglalta le kifejező eszközül magának : a kötetlen terjedelmű és társulású, szabad rímképletű jámbusi sorokat. Ily «szabadsorm-nak nevezett változattal, mint a maga helyén láttuk, már Bacsányitól fogva éltek költőink, de Reményik túlnyomólag azzal. Nem szabadulás ez a vers korlátáiból (mint a «szabadvers»), hanem kiaknázása a jámbusi verselés természetében rejlő, hagyományos, mondhatni : törvényes szabadságnak. Szabadság szabálytörés nélkül! E gondolattól függő verselés általában merő ellentéte azon költőkének, kikről fentebb mint hangnak, rímnek is sugalmazottjairól emlékeztünk. Nem is vezetteti magát a hangidomtól. Kerül abban minden merev következetességet. Még szabályosan kezdett szerkezetet sem visz végig egy-egy egész költeményen (Elődeim emberségéből), strófábeli sorhosszakat sem ismétel híven (Katona-dal), sorismétlésben sem követ rendszert (Álomhalász) ; refraines verse tán csak egy van (Templom és iskola) ; szonettet írt ugyan vagy kettőt, de azt is strófánként külön rímelésűt. Megkötöttsége nem a szonetté, szabadsága nem a szabadversé. * József Attilának nincsen olyan jellemző forma-sajátja, mint ismertetett elődeinek és kortársainak volt. Egyéni jellege belső tulajdonaiban van, s csak kevésbbé a formaiakban. Jelleme: teljes lírai szabadosság. Nem kötik sem ízlésbeli, sem erkölcsi conventiók. «Én költő vagyok, — írja Töredékei egyikében — de nem kell dicsőség, Ne ünnepelje bennem senki hősét» ; azt kívánja, hogy úgy szeresse őt a világ, mint kisfiát az anya. S valóban van benne valami gyermeteg ösztönösség. Gondolatban, hangnemben, nyelvben érdekes, néha furcsa következetlenségekkel, váratlan modorváltásokkal lep meg. «Mintha mindegy volna» neki is minden, mint — egy verse szerint — az esőnek az, hogy esik-e vagy eláll, s a vers arra volna jó neki, hogy egyvalamely formával lekösse, rögzítse fluctuáló lényét: «Még jó, hogy vannak jámbusok és van mibe Beléfogóznom. — Járni gyermek így tanul» (Szürkület). Ha egyébnek nem, a formának valóban alárendeli magát. Legtöbb verse neki is jámbusi, mégpedig leginkább annak szokványos sorfajai és sorkapcsolatai, s azok közt is inkább a természetes könnyedségűek, mintsem az elnyújtózkodók. Vannak lazább kivitelű sorai, de nem hajszolja szántszándékkal a nehézkest és szabálytalant. A szonettet, e formailag legmegkötöttebb versszerkezetet, kezdettől fogva feltűnő kedvvel gyakorolta, s még