Imre Samu - Szathmári István - Szűts László (szerk.): Jelentéstan és stilisztika. A Magyar Nyelvészek 2. Nemzetközi Kongresszusának előadásai. Szeged, 1972. augusztus 22-25. - Nyelvtudományi értekezések 83. (Budapest, 1974)
Kiss Endre: A gondolatjel és a vers dimenziói
KISS ENDRE A gondolatjel és a vers dimenziói (A gondolatjel József Attila költészetében) Vajon lehetséges-e, és milyen eredményekkel járhat egy rendkívüli költői életmű és egy írásjel összefüggésének vizsgálata ? E dolgozat erre a kérdésre keres választ, hangsúlyozva, hogy nem a gondolatjel használatáról általában, illetve József Attila költészetéről általában próbál néhány következtetést levonni, hanem csupán egymásra vonatkoztatottságukban. Adorno szép kis esszét szentel az írásjeleknek (Theodor W. Adorno, Noten zur Literatur I., Suhrkamp Verlag 1958. S. 161 — 73). Említést tesz az írásjelek „fiziognómiai helyi értékéről” és „saját kifejező funkciójáról”, melyek „bár nem választhatók el a szintaktikai funkciótól, mégis semmiképpen sem merülnek ki ezekben”. A gondolatjelet „megálljt parancsolónak” nevezi. Szerepét elsősorban az egész és a rész viszonyának kifejezésében látja: ,,. . . erst wer eines Ganzen mächtig ist, weiß um Zäsuren. Die aber lassen sich vom Gedankenstrich lernen.” A gondolatjel „megálljt parancsol”, azaz nyomatékot ad sorának, viszonylagos függetlenséget a kontextuson belül, összetartozása az ezután következőkkel azonban teljesen egyértelmű, sem az olvasó, sem a szavaló nem tekintheti az említett gondolatjellel záruló sort befejezettnek, lezártnak. Az, hogy József Attila költészete „par excellence” dialektikus természetű, nem szorul bizonyításra, elsősorban Hankiss Elemér József Attila komplex képei — Mérhető-e a vers intenzitása ? című tanulmánya után. Hankiss elsősorban a komplex kép szféráját vizsgálta. A „komplexitás” mellett e tanulmány inkább a „sokdimenziós”, „dimenziógazdag” megjelölést használja, ugyanannak a jelenségnek másik oldalát hangsúlyozva. Az egyes dimenziókat speciális antinómiák jelölik. A komplex kép síkján Hankiss leírja ezeket az antinómiákat. Jelen dolgozat hipotézise: a költő műveinek „sokdimenzióssága”, „komplexitása” nemcsak a komplex kép szférájában, hanem az egymást követő sorok viszonylatában is jelentkezik, és ennek leggyakoribb megjelenítő eszköze a gondolatjel. Itt jegyeznénk meg, hogy Hankiss, amikor tanulmánya végén az úgynevezett „magatartásváltozásokat” elemzi, már elhagyja a komplex kép síkját, maga is nagyobb egységeket vesz alapul. Más szóval: a komplexitás, sokdimenziósság nemcsak a szószerkezet szintjén (komplex kép), hanem a szintakszis szintjén is (egymás után következő sorok) megnyilvánul. Lássuk először, hogy a Hankiss által a komplex képek esetében kimutatott antinómiák megvannak-e a gondolatjellel elválasztott sorok esetében is.