Imre Samu - Szathmári István - Szűts László (szerk.): Jelentéstan és stilisztika. A Magyar Nyelvészek 2. Nemzetközi Kongresszusának előadásai. Szeged, 1972. augusztus 22-25. - Nyelvtudományi értekezések 83. (Budapest, 1974)
Kovalovszky Miklós: A cím stilisztikája
328 Hogy mennyire fontos a cím, ezen tanultam meg . . . Elég nagy tandíjat fizettem érte” (Fekete éveim II, 157 — 8). Az írók általában jól érzik a cím szerepét és fontosságát, ezért többnyire aggályos, mérlegelő gonddal választják meg. A megoldáshoz vezető út tekintetében igen szélsőséges különbségek vannak. Sokan csak hosszas töprengés, változatok próbálgatása és elvetése után, mások véleményének, ötleteinek segítségével jutnak döntésre, néha az utolsó percben. Több adatunk, vallomásunk van a címadás gyötrelmes vajúdásáról. Thury Zsuzsa például ezt mondta egy interjúban: „Bűvös kör az új könyvem címe, talán véglegesen. Rossz címadó vagyok, mindig nehézséget okoz könyveim keresztelése. A jó fiú például — végső szorultságomban jutott eszembe, amikor a kiadónál a szerződést kötöttük” (Esti Hírlap 1964. aug. 7.). József Attila sógora, Bányai László elmondja a költő első gyűjteményes kötetének, a Medvetánc-nak címkeresését: ,,Ha valaki akkoriban együtt látott bennünket Attilával a Japán kávéházban, nyugodtan megállapíthatta volna, hogy tisztára bolondok vagyunk. Órákig ültünk egymás mellett szótlanul, a levegőbe bámulva. Átlag félóránként hol Attila mondott egy szót, hol én, amire azonban a másik kínos grimaszt vágva türelmetlenül legyintett, vagy pillanatok alatt kézzel-lábbal érvelő pár perces parázs vita tört ki közöttünk. Utána megint pislogva meredtünk arra a bizonyos pontra, amit mi sem láttunk” (Négyszemközt József Attilával 219. 1943.). Hasonló töprengés előzte meg József Attila utolsó kötetének kiadását. „Ezúttal is nagy gondnak tetszett a kötet címének kitalálása — írja Bányai. — De korántsem volt ez már olyan felelevenítő, izgalmas, kedves gond, mint aminővel annak idején a «Medvetánc» címe után kutatott. Többször elejtette, majd újból visszatért erre: «Nagyon fáj.» Megdermedve néztem rá, ahogyan ezt a két szót kimondotta: nagyon fáj . . . Áradt belőle, lerítt az arcáról, hogy valóban mennyire fájhat neki ... A kötet aztán sok mindenre magyarázatot adott: ebben vallotta be a szörnyűségeket, amiket felfedezett, felfedett a szívében” (uo. 256—7). Illés Endre életműsorozatának negyedik kötete négy kisregényt fog egybe. Bevezetőjében az író módszer tekintetében is érdekes magyarázatot ad címkereséséről: „Szavakat, félmondatokat irkáltam egy papírlapra, s rögtön át is húztam őket” — írja- Másfél tucat változattal kísérletezik, próbálgatja, ízlelgeti, aztán sorra elveti őket. így például a Nincs alku „naiv, zord kijelentésének hat. A Másnap-nak „nincs szesztartalma.” A Szentivánéji álom és A test ördöge elorozhatatlanok. A meg nem váltott test-ről „leírva rögtön kiderült: fehérvérű.” így jut el a döntésig: „Végül, legeslegvégül egy jelzőt választottam, körüljártam, megforgattam, még bele is vágtam, milyen ízű a vére? — majd a határozott névelővel főnévvé változtattam: a címlapon már így találkozott vele az olvasó. A tövisszúró. Szép, gesztenyevörös madár . . . Fák lombjába bújva leselkedik, és nyílegyenesen veti magát áldozatára. Mindig magas lázban ég, telhetetlen. Zsákmányát tüskés bokrok töviseire szúrja. Gyakran álarcot kap maga elé: . . . más madarak énekét is utánozza. Sokáig csak madárnak láttam, később jelkép lett ... A gesztenyevörös látomás felvillantotta fekete szárny tolláit. A boldogságba alattomos fájdalmat kevert. És nem feledkezett meg róla, hogy tövisre szúrja, akiket kiválasztott. így határoztam el a címet: A tövisszúró.