Imre Samu - Szathmári István - Szűts László (szerk.): Jelentéstan és stilisztika. A Magyar Nyelvészek 2. Nemzetközi Kongresszusának előadásai. Szeged, 1972. augusztus 22-25. - Nyelvtudományi értekezések 83. (Budapest, 1974)
Plaszkony László: A mondatstruktúra stilisztikai szerepe a magyar nyelvben
465 Szárnya nőtt I a vágyás indulatban. | Évezredek útját tette meg | egyetlen pillanatban.” (Áprily Lajos fordítása.) A közmondások nyugalmas bölcsességét árasztja jó tanácsként ebben a környezetben: „Ne légy szeles. | Bár munkádon más keres — | dolgozni csak pontosan, szépen, | ahogy a csillag megy az égen, | úgy érdemes.” (József A.: Ne légy szeles. . .) Ez is tőmondat, az alanyt az állítmány személyragja fejezi ki. Az elmúlás^ belenyugvó szomorúsága lengi körül: „Az est leszáll. Fáradt szívem beteg. | És egyre jobban halványul a lámpa, | erőlködő szemem tággá mered.” (Kosztolányi D.: A lámpafény.) Mint rövid, konkrét tényt közlő megállapítások igen alkalmasak a figyelem felkeltésére: „Eső esik. Fölszárad. Nap süt. Ló nyerít. \ Nézd a világ apró rebbenéseit.” (Radnóti: Eső esik. . .) A sokat tapasztalt ember véleményét tömöríti egybe az életről. Ügy áll ez a két mondat a vers élén, mint egy hirdetőoszlop, mint megkövült valóság. Felhívás a közös összefogásra: „A sors kevély. A sors goromba. | Ó emberek, álljunk a sorba. . .” (Juhász Gyula: Credo.) A nyugalmas idő- és helymeghatározással a falusi esték csöndes, holdvilágos, idillikus hangulatát indítja el: „A nap lement. \ Eljött a csend. | Szellőűzött I Felhők között | Merengve jár | A holdsugár, | Mint rom felett | A képzelet.” (Petőfi: Est.) A következő részletben a darabosság, a tömörség komor hangulatot, féltő aggodalmat testesít meg, s ez jól illik a komoly, emberi sorsokat, hazafias érdekeket szolgáló mondanivalóhoz: „Lement a nap. De csillagok \ Nem jöttének. Sötét az ég. \ Közel s távolban semmi fény nincs, | Csak mécsvilágom s honszerelmem ég.” (Petőfi: A hazáról.) Közömbös megállapításként hat a köznyelvben: Az ólom fém. — Üres a határ. — Száguld a gépkocsi. — Termő marad a fa. — Stb. József Attila Margaréta c. verse leheletfinom hangulatú őszi képet fest a nyiladozó, kakukkolgató „hamvas szerelem”-ről, de a második szakaszban kifejlik a magányos, elégedetlen költő, a világ sorsán tűdőnő ember tépelődése, hogy egy tőmondatban foglalja össze a komor valóságot: „Sóhajt a világ.” De lássuk a mondatot szövegkörnyezetben: „Itt kuksolok a szilvafák között, I kakukkolgat a hamvas szerelem, | kakukkolgat. A berekháti köd | pamutpapucsban lépdel szívemben. | Elültem, mint az öreg szúnyogok. | Összébb simul a szittyó meg a nád, | hever lábamnál a szél és morog; | borzas a szőre. Sóhajt a világ.” Ez a megállapítás rövid, tömör formájával a lebegő, tűnődő hangulatból a mindennapi küzdelmes élet realitásába merevíti az emberiség gondját, melylyel azonosul a költő: „Tégla a boglyán, öklöm fejemen, — | egy margarétán búsulnék magam, | tőkés világ kamatja életem | s — vén görbe bú — munkám is lombtalan. | Csak bámul göbbedő hodály alól | a barna kapa hűvöslő nyele — I Ökörnyál után ugrik a bokor, | zsibondva rebben száraz levele.” Az elbeszélés utáni hirtelen beállt csendet, fordulatot jelez ez a forma: „Felkeltem, csendesen felöltöztem, és lassan készülődni kezdtem, hogy valamely rettenetes dolgot fogok mondani, mielőtt az ajtót bezárnám magam után. Aztán nem tudtam semmit sem szólni, csak lehajtott fejjel bandukoltam a városvégi fogadóba, ahol egykor bujdostam. Éjjel újra séták az ablakok alatt, öngyilkossági tervek, elfojtott könnyek a torkomban. . . Félix elhallgatott. Mutatóujjával a kifröccsent borból egy női nevet mázolt a zöld asztalra. . .” (Krúdy Gy.: Férfi-mese.) 30