Kardos Tibor - V. Kovács Sándor (szerk.): Janus Pannonius. Tanulmányok - Memoria saeculorum Hungariae 2. (Budapest, 1975)
I. Janus Pannonius hivatása és életútja
ban készítette. Alighanem ez volt az az időszak, amikor hangzatos fogadkozásokat tett a költészettel való szakításáról, miszerint „leteszi a lantot”, meg hogy „szőke halántékáról leveszi a borostyánt”, hogy elveti Bacchus és Apollo mesterségét, a tétlen rejtekekben való üres költészetet, mert immár a komoly jogtudomány várja: Lükurgosz, Szolón s az igazságosság ,,a szúz Astraea” tudománya.120 Ügy tűnik, kissé erőltetett ez a fogadkozás. Hiszen evvel ellentétben azt is kijelenti, hogy Vergiliushoz hasonlóan immáron elhagyja a „nádsípot”, s mint a római költő Caesarnak (Octavianusnak), ő most Jacopo Antonio Marcello fülének „ad súlyosabbat”. Az álmodozó ifjút maga Paliasz inti, hogy „hagyja végre el a gyermeki játékot”, mivelhogy ,,a tehetségnek hatalmat, a vátesznek erőt csak kiváló tárgy adhat”.121 És lám, ugyanekkor mintha csak lusta rejtekben lenne most is, latinra fordítja Jacopo Antonio Marcello olasz nyelvű petrarcai ihletésű szerelmes verseit. Mi több, éppen ezekről mondja, hogy ő, „aki a szerelmi költésben csiszolatlan”, Marcello „tüzét játssza”. Pedig hát nagyon is elmés-csípős ferrarai erotikus dalai s jónéhány, talán már inkább padovai keletkezésű forró szerelmi verse éppenhogy mást bizonyít.122 Kétségtelen azonban, hogy Marcellónak mint mecénásnak ábrázolása — mely Vergiliusnak és Claudianusnak pártfogóikhoz fűződő kapcsolatára emlékeztet — új szakaszt vezet be költői tevékenységében. Nem csekély költői öntudatot árul el, mikor e szavakkal fordul pártfogójához: „Én az lehetek számodra, aki korunkban csak két-három poéta tudna lenni!”123 Valóban a padovai korszakkal kapcsolatba hozható rövidebb versek vagy elégiák hangulatilag meglepően kiegyensúlyozottak és ugyanezt az elkomolyulást tanúsítják. A Hunyadi János haláláról és apoteózisáról 1456-ban írt epigramma (Epigr. I. 13), melyben Romulus és a cézárok módjára a mennyekbe ragadtatja a nándorfehérvári hőst és a Valla halálára 1457-ben írt sírvers (Epigr. I. 134), melyben teljességgel elveti a gondviselést, egyaránt meghatottak, ünnepélyesen komolyak. Vagy vegyünk más, de ugyanilyen módon antitetikus két példát: a fejlődés gondolatát ragadja meg, amikor azt vázolja, hogy Trója újjászületik, mint a főnix madár, Róma képében (Epigr. I, 97, 152) és 1458-ban Róma omladékai láttán a fájdalmas hanyatlást siratja (Epigr. I. 324). Itt azonban még az „édes haza” — úgy érződik, hogy a szenvedő haza — képe is felmerül. Bár ezek az „igazságok” Prótagorasz módjára teljesen elkülönülnek, sőt ellentétesek, de mégis igazak — belső okokból, 120 Jani Pannonii Elég. XXX. Ábel: Adalékok 125—26. 121 Uő.: Panegyricus ad Jacopum Antonium Marcellum. 10—14., 22—23. sor: Teleki I. 63. 122 Az erotikus epigrammák közül különösen bravúrosak: Epigr. I. 147, 167, 366; általában felérnek Beccadelli hasonló költészetével, ha nem jobbak is, a többi erotikus epigrammák: Epigr. I. 94, 104—06, 119—20, 141, 167, 203—04, 206—07, 222, 238, 243—45, 263, 271—72, 276, 278, 281—82, 289—91, 306, 321—23, 332, 346, 348—49, 352, 369; forrón vagy gyengéden szépek: Epigr. I. 341, 347, 357. 123 E büszke, jelentőségteljes sorok így hangzanak: „Si sit et hoc nimium, saltem tamen hoc tibi fiam / Quod fieri hoc aevo vix duo, tresque queunt.” Epigr. I. 78. 9—10. sor: Teleki I. 494—95. 4* 51