Klaniczay Tibor: A realizmus kérdései a magyar irodalomban. Az Irodalomtörténeti Kongresszus vitái 1955. november 1-2-3. (Budapest, 1956)
A szocialista realizmus kibontakozáa a magyar irodalomban
A vers megállapításaiban természetesen van igazság is. De a költő itt lényegében mégis úgy beszél, mintha valahol a millennium idején élnénk. Bizonyos »szocialista« színezésben az »extra Hungáriám non est vita . . .« gondolata és hangulata tért itt vissza. Ez nem a mi életérzésünk, nem a mi szemléletünk. Az egész vers valami tömény provincializmust, sőt szentimentalizmust áraszt. A költő jószándékát, őszinteségét nincs jogunk kétségbevonni. De nem is erről van szó. A verset azért érezzük komikusnak, mert benne a költő a Petőfi-epigonok módján beszél, mert leegyszerűsíti, primitivizálja a gazdag és bonyolult lelki tartalmat és magatartást. S itt elkerülhetetlen, hogy néhány szót szóljunk Petőfi lírai stílusának mai alkalmazásáról. Sajátos félreértésről van szó : egyes költők összekeverték a Petőfi-féle költői magatartás követésének helyes igényét Petőfi lírai stílusának felelevenítésével. Kell-e mondanom, hogy ez a tévedés okvetlenül anakronizmushoz vezet? Kell-e mondanom, hogy a Petőfi-féle, ellentmondások nélküli költői magatartás követése is csak a József Attiláig bejárt lírai fejlődés eredményei alapján lehetséges? Különben csak valami új epigonizmus jön létre, hasonló a millennium korának epigonizmusához vagy az új helyzet hozta változások figyelembevételével hasonló a századeleji munkásköltészethez, Csizmadiáék színtelen és hatástalan proletár-lírájához. József Attila költészetében a pártossság nem elvont követelmény s nem is üres szólam. Nála a pártosság — többek között — mindenfajta provincializmusnak, mindenfajta szentimentalizmusnak, ezeknek a tipikus magyar fogyatékosságoknak magas szintű leküzdését is jelentette. A ő költői programjában és gyakorlatában a pártosság egyetemes és az addigi költői törekvéseket betetőző értelmet kap. Nála a pártosság a mély és konkrét humanizmus egyesítését jelenti a nagy és szükségszerű történelmi távlatokkal. Ismeretes az Ars 'poetica klasszikus két sora, amelyben József Attila mindezt tömören megfogalmazta : Ehess, ihass, ölelhess, alhass! A mindenséggel mérd magad! 408