Kniezsa István: Általános nyelvészet, stilisztika, nyelvjárástörténet. A 3. Országos Magyar Nyelvészkongresszus előadásai, Budapest, 1954. november 11-13. (Budapest, 1956)
Balázs János: A stílus kérdései
248 Bencédy József ismétlést (pl. a csodálkozás kifejezései aszerint, hogy melyik testrészen figyeljük meg az érzelmet: megnyúlik az arca, leesik az álla, majd kiesik a szeme, elkerekedik a szeme, tátva marad a szája, felhúzza a szemöldökét, földbe gyökerezik a lába stb.). — Ez a fejezet, más fejezetekkel együtt, kitűnő alkalom arra, hogy biztos alapot teremtsünk a szépirodalmi művek nyelvi-stilisztikai elemzéséhez. Sokirányú gyűjtő munkával szemléltetjük a köznyelv képgazdagságát (eljár felette az idő, tervet kovácsol; a tudás vára, a szorgalom gyümölcse, új köntösben jelentkeznek a régi hibák; üres tekintet, törékeny nő, kétkulacsos politika; lábbal tipor, dobra kerül, Tamás vagyok benne, amerikázilc stb. stb.), majd azt figyeljük meg, hogyan jelentkeznek ezek, vagy saját formájukban, vagy részben megújulva, vagy újonnan teremtve íróink, költőink nyelvében [erdő fenekén alszik a szél és a jövendő (Dlyés), kéreg alól a levelek rügy fejecskéiket kidugták (Benjámin), a jognak asztalánál mind egyaránt foglal helyet (Petőfi), a mellékudvarból a fény hálóját lassan emeli (József Attila); bús düledék (Kölcsey), vakmerő remény (Vörösmarty), fény-ember (Ady)/. — Rámutatunk a köznyelvi és költői képek közti összefüggésre és különbségre (pl. a nap lenyugszik — Elfeküdt már a nap túl a nádas réten; a szíve kő — A lelkem ódon, babonás vár). — Ilyen módon támasztjuk alá azt a tételünket, hogy nem szabad mély szakadékot, lényeges különbséget képzelnünk a köznyelv és a szépirodalom stilisztikája közt, hiszen az írók és költők igen sok esetben a köznyelv szemléletes kifejező eszközeire támaszkodva alkotják meg a maguk művészi eszközeit. Kitérünk a szóképek helytelen használatára, a képzavarra is (élete folyamát elmetszette az irigy halál). Ugyanígy tömörülnek összefüggő, szerves egésszé a nyelvhelyességi és stilisztikai vonatkozások a mondattan egyes fejezeteiben is. Az állítmányról szólóban pl. pusztán nyelvtani elemzéssel, a névszói, illetve az igei állítmány alkalmazásának megfigyelésével meggyőzően mutathatunk rá az irodalmi művek szoros tartalmi és formai egységére. A névszói állítmányokkal inkább lassított menetű elbeszélésekben, továbbá leírásokban találkozunk: állóvá, mozdulatlanná merevítik az ábrázolt eseményeket. Ezzel szemben az igei állítmányok mozgalmassá teszik az elbeszélést, halmozásuk fokozza a mondanivaló lendületét. Petőfi A puszta télen és József Attila Holt vidék c. versében ugyanazt a téli tájat, a magyar elmaradottság költői képét vetíti elénk. Az alábbi részletekben Petőfinél sok az igei állítmány — a kép sivársága ellenére is csupa mozgás; József Attilánál kevés az igei állítmány — a kép ugyancsak sivár, de mozdulatlan is: Most uralkodnak a szelek, a viharok, Egyik fönn a légben magasan kavarog, Másik alant nyargal Szikrázó haraggal, Szikrázik alatta a hó, mint a tűzkő, A harmadik velők birkózni szemközt jő. Alkonyat felé ha fáradtan elülnek, A rónára halvány ködök települnek, S csak félig mutatják A betyár alakját, Kit éji szállásra prüsszögve visz a ló. . . Háta mögött farkas, feje fölött holló.