Köpeczi Béla (szerk.): Erdély rövid története (Budapest, 1989)
Erdély a középkori magyar államban (895-1526)
V. László király (1444-1458) kiskorúsága idejére Hunyadit, a kereszténység ünnepelt hősét és a magyar köznemesség körülrajongott bálványát Magyarország kormányzójává választották. Megnövekedett hatalmát a törökkel való végleges leszámolásra akarta fordítani. Harmadik balkáni hadjárata azonban Brankoviccsal fennálló ellenségessége és a román fejedelmek ingadozása folytán - nem járt eredménnyel, a szerbiai Rigómezőn (Koszovo polje) 1448- ban csatát vesztett. Ha távolabbi terveit Hunyadi nem tudta is megvalósítani, Magyarország védelmét sikerrel folytatta. 1456-ban Konstantinápoly meghódítójának, II. Mohamed szultánnak Nándorfehérvárt ostromló seregét szórta szét a később szentté avatott Giovanni da Capestrano olasz ferences által toborzott paraszti keresztesek segítségével. (E csata emlékét őrzi az előtte-érette elrendelt déli harangszó.) A nagy diadal után a török évtizedekig nem mert magyar földre betörni. Hunyadit még ez évben, dicsősége tetőpontján ragadta el a táborában pusztító pestisjárvány. Testét Gyulafehérvárott helyezték örök nyugalomra. Hatalmára féltékeny ellenfelei és a Hunyadi-fiak között hatalmi harc robbant ki, ennek során Hunyadi László hóhérbárd alatt végezte fiatal életét, a kisebbiket, Mátyást, azonban (elsősorban a köznemesség és családja nagyszámú familiárisának fegyveres fellépésére) 1458-ban királlyá választották. Az új uralkodót Erdélyben bizalmatlanság fogadta, 1459-ben a három nemzet tanácskozásain az uniót érezhetően a király ellen irányuló éllel újították meg. Az ellenséges hangulat nem a szinte még gyermek Mátyásnak, hanem heves, erőszakos természetéről hírhedt anyai nagybátyjának, Szilágyi Mihálynak szólt, aki öccse nevében kormányzott. Az örökös grófi címmel együtt járó besztercei kerületet, melyet Hunyadi 1452-ben, a kormányzóságról való leköszönésekor kapott V. Lászlótól, a szász önkormányzat sérelmére Szilágyi magának adományoztatta. Nem törődve a beszterceieknek elődje által biztosított kiváltságaival, egyszerű jobbágyokként kezdte őket kezelni, amivel 1458-ban felkelést provokált ki. Mátyás, az erdélyi rend felborulásától tartva, nagybátyját megfosztotta hatalmától, és a kormányzást maga vette kezébe. 1465-ben visszaállította Beszterce szabadságát. A hangulat azonban nem enyhült vele szemben. Költséges hadjáratainak terhei, s az erős kéztől elszokott főnemességgel szemben tanúsított szigora országszerte ellenzéki mozgalmakra vezettek. Különösen sérelmesnek találta az erdélyi nemesség, hogy az I. Lajos által nekik elengedett lucrum camerae adót megszüntetve, a helyette bevezetett új adót rájuk is kivetette. 1467-ben Farnasi Veres Benedek, az egyik ősfoglaló erdélyi nemzetség leszármazója vezetésével fegyvert fogtak a király ellen, csatlakozásra bírva Szentgyörgyi János vajdát és két vajdatársát is. Szász és székely előkelők is részt vettek a lázadásban. Mátyás gyors közbelépésével meglepte a szervezetlen felkelőket, a vajdák elsőnek siettek uralkodójuk lábai elé borulva kegyelmet kérni, az értelmi szerzők egy része pedig külföldre menekült. Csak Károly Róbertnek László vajda bukása után végrehajtott birtokelkobzásaihoz mérhető csapás érte az erdélyi nemességet Mátyás büntető keze által. Évszázadok óta begyökerezett nagy családok - mint a Farnasi Veres, Suki, Iklódi, Kecseti, Drági, Bogáti, Losonci Bánffy, Somkeréki Erdélyi, Dobokai, Illyei, Folti - lázadó tagjai egyik napról a 201 másikra földönfutókká lettek. Birtokaikat a király rokonainak és kipróbált