Lukács György: Adalékok az esztétika történetéhez (Budapest, 1953)
Engels Frigyes, mint irodalomteoretikus és irodalomkritikus
Olyan emberek, mint Proudhon, akik patriarchális állapotok viszszaállítására vágyódnak, nem értik meg, „hogy ezzel a mai munkásokat megint ugyanolyan korlátolt, csúszó-mászó., alamuszi rabszolgalelkekké tennék, amilyenek dédapáik voltak“. Engels tehát étppúgy harcol a nyomorúságos múlt romantikus dicsőítése ellen, mint az ellen a haladási mitológia ellen, mintha a kapitalizmus megjavította volna a munkásosztály anyagi helyzetét. Ezen az alapon, hogy így helyesen felismerte a munkások helyzetét a kapitalizmusban, Engels azt követeli a proletár irodalomtól, fejezze ki a szabad proletár dacos lázadását, forradalmi tiszteletlenségét. Engels fáradhatatlanul rámutat ennek a forradalmi irodalomnak pozitív és negatív példáira a múltban és a jelenben. Mindig újból kiemeli Fourier nagy érdemeit. Minden idők egyik legnagyobb szatirikusának tartja Főúriért, mert átfogó és mindenoldalú szatirikus átvilágítását adta a polgári társadalomnak.. Lefordítja többek között a régi dán forradalmi parasztdalt Tidmann úrról, aki feudális időkben még jobban el akarta nyomni a parasztokat s ezért a parasztok agyonverték. Ennek a szép költeménynek utolsó versszaka így hangzik: „Itt fekszik Tidmann úr, vére ömölhet, Szabadon szánt eke fekete földet, Szabadon járja a koca a makkost, Ez tetszik a süderieknek.“ (József Attila fordítása.) De Engelsnek ez a követelménye a polgári intézményekkel és ideológiákkal szemben tanúsítandó proletár tiszteletlenségre vonatkozóan nem korlátozódik a szükebb értelemben vett politikai problémákra. Épp Fourierra nézve erősen kiemeli Engels, milyen mélyen, helyesen, szabadon és szatirikusán bírálta a burzsoázia házas- és szerelmi életét. S egy Georg Weerthről szóló nyilatkozatában nagy energiával bocsátkozik épp a nemi kérdés megvitatásába s bírálja a német írók kispolgári-idealista „respectability“jét. „Aminek Weerth mestere volt, amiben túltett Heinén (mert egészségesebb és mesterkéletlenebb volt) s német nyelven csak Goethe múlja felül, az a természetes, robusztus érzékiség és a testi élvezet kifejezése.. . Nem hallgathatom el azonban azt a megjegyzést, hogy a német szocialisták számára is el kell egyszer jönnie annak a pillanatnak, amikor nyíltan sutbadobják ezt az utolsó német fi ti sz t e re 1 őí t é 1 e te t, a hazúg nyárspolgári álszemérmet, amely úgyis csak titkos trágárkodás leplezésére szolgál, Ha 264