Lukács György: Adalékok az esztétika történetéhez (Budapest, 1953)
Irodalom és művészet mint felépítmény (Sztálin nyelvtudományi cikkeiről)
egy nehéz harcokban felszabadult erős nép életkedvének a kultúra területén. Cézanne idejében a festői tökély dacos védekezés volt a kapitalizmus művészetellenes, a művészetet lealacsonyító alaptendenciájával szemben. „A jól festett répa művészileg többet ér, mint a rosszul festett madonna“ -— mondotta egy neves polgári festő az osztályhanyatlás korában. Ez a mondat egyaránt magában foglalja a festői tökély fent jelzett ellenzéki jellegét, valamint azt is, hogy a fejlett kapitalista társadalom termelési viszonyai kiküszöbölték a társadalmi életből a festészet régi jelentékeny témáit, újakat azonban nem hoztak létre. (Mondanunk sem kell, hogy a festészet ábrázolta külvilág ilyen „egyenlősítése“ mélyen kihat az egyes tárgyak festői ábrázolási módjára is.) S ezzel a csendélet tematikus, eszmei és érzelmi jelentősége is megváltozott: a csendélet most már, éppen tartalmi semmitmondásóban, jelképévé válik a kapitalista ember viszonyának a maga világához s ennek következtében rezignált, kétségbeesett (Van Goglinál lázongó) pesszimizmusnak vált kifejezésévé. Ami a csendéletre áll, az fokozottan érvényes a festészet ama témáira, amelyekben a tárgyaknak ez az emberi viszonyokat közvetítő szerepe még gazdagabb kapcsolatokat tár fel, amaz emberi viszonyok között, melyeket mint közvetítő összekapcsol. Elsősorban a tájképre gondolunk, melynek történetét, esztétikáját csak akkor lehet feltárni, ha Sztálin korszakalkotó megállapítása alapján folyik majd a konkrét kutatás. Az nyilván nem szorul bővebb magyarázatra, hogy a költészetben szereplő természet még sokkal kevésbbé választható le az emberi viszonyokról, mint az, amellyel a festészetben találkozunk. Lessing annakidején helyesen, bár még pusztán esztétikai érvekkel harcolt a halott, az embert mint társadalmi lényt tekintetbe venni nem akaró, pusztán leíró költészet ellen. (Ez az embertelen formája a leírásnak az imperialista kor naturalizmusában visszatér és veszélyesen befolyásolja a kezdődő szocialista irodalmat.) Ha most a sztálini megállapítások fényében tekintjük a költészet természetleírásait, mindenki előtt világos lesz, hogy Petőfi Alföldjénél, Ady Párizsánál, Magyar ugaránál és (Debrecenénél, József Attila külvárosaiban — még pregnánsabban mint a régi holland csendéletekben — a leírás művészi tökélye sohasem ábrázolási öncél, sohasem valamely bármilyen érdekes vagy vonzó tárgyi világ tisztán valósághű ábrázolása, hanem annál nagyobb költői erővel fejez ki emberek közötti társadalmi viszonyokat, minél tökéletesebben érzékíti meg a közvetítő tárgyi mozzanatot. Nem akarom a példákat halmozni. Elég talán Szondi két apród jói-hói azt a gyönyörű kétsoros tájképet idézni, mely 30* 467