Nagy Sz. Péter: Zsolt Béla - Kortársaink (Budapest, 1990)

Versek

mi nyomor hangja legfenségesebben az Emberek 7923-ban objektivizált panaszában szólal meg: így látlak én ma. Flastrom, álca, festék Kevés befedni életed sebét, Mit izzó vassal égetett beléd Éhség, gyülöltség, szolgaság, betegség Megint a forradalmi Adyt szólítja: Csönd van, a vers lábujjhegyen jár, Csak dünnyögön, aggódva zeng. Zsandár formed rá: csönd legyen már S a csöndben nagyra nő a rend Hát ki kiált itt Ady Endre Egy harci Jézus Máriát? E versben mintha a fiatal József Attila hangját hallanánk, de nemcsak ebben. Ha az előző kötetben csak mintegy formai újdonságként, friss hangként megjelentek a népies dalok is, akkor itt már a népdal Erdélyi, Illyés és József Attila ez időben írt műveihez hasonlóan a lázadás kifejező­jévé válik. Zsolt Béla ekkor elhagyva a szecessziós indulást, nemzedéke szemléletileg és formailag legmodernebb, legér­tékesebb törekvéseivel mutat egyidejű rokonságot: Sem urakért sem parasztért Nem lobogok, sem malasztért, Csak az Isten tudja mért, Sújtson villám szérűt, kastélyt, Én elégek szegény magyar-magamért. (Üzenet) 34

Next