Ortutay Gyula (szerk.): Magyar Néprajzi lexikon 2. F-Ka (Budapest, 1979)
H - harangozás - harangöntő
narangozas harangöntő Mzámú ingázó munkást foglalkoztatnak a ~ községeiből. Filep Antal harangozás: a hangjelzéssel történő hír- és jeladás, közlés egyik igen elterjedt, intézményesített formája. Kultikus eredetű eljárás, amelyet már az ókori Rómában is alkalmaztak. A keresztény egyház a 12. sz.-ban tette kötelezővé a felszentelt harangok használatát. Templomtornyokban vagy —haranglábakon felfüggesztett harangok jelzik az egyes felekezetek meghatározta rendben az időt, harangszó figyelmezteti a hívőket az istentiszteletre. Az emberi élet fordulóinak eseményeit (halálozás, házasságkötés, születés) ~sal jelzik, akárcsak az ünnepi eseményeket. Pontos jelrendszerét tanúsítja haláleset jelzésekor a vidékenként ós felekezetenként változó, de nemek és korcsoportok, sőt halálnemek (pl. némely vidékeken nem harangoznak a villámsújtott embereknek és az öngyilkosoknak), szerint pontosan differenciált harangozás. A korábbi századokban a földesurak vagy más adományozók gyakran bizonyos használati megjelöléssel ajándékoztak az egyházaknak harangot; pl. csak halottak tiszteletére lehetett megszólaltatni. A prot. kollégiumokban külön kisharang jelezte a kicsapott diákok távozását. — A harang félreverése mint hírközlés, évszázadok óta a közelgő vészre figyelmeztette a lakosságot. Árvíz, tűzvész esetén, sőt vihar közeledésekor is félreverték a harangot. Ellenség közeledését szintén így jelezték. A hazánkban általánosan szokásos déli harangszót az 1456. évi nándorfehérvári győzelem emlékére rendelték el. Általános szokás volt a városokba bevonuló, falvakon átvonuló győztes hadvezérek üdvözlésére az összes templom minden harangját megszólal tani. Utóbb nemzeti ünnepeken is így harangoztak. — Az egyszeri megállás nélküli ~ neve általában vers, ha minddel egyszerre harangoznak, „összehúzzák". A halottat „kikíséri" a harangszó. A ~ általában egyházi alkalmazott, a harangozó feladata. — A ~hoz számos hiedelem fűződik. Pl. a —boszorkányókat arról is fel lehetett ismerni, hogy a déli harangszókor a seprővel birkóztak, viaskodtak vagy arról, hogy karácsonykor az éjféli mise idején csak a ~ után mentek be a templomba (mert a néphit szerint odabent nem hallgathatták a harangszót). A —halál előjelei között is említik a ~t. — írod. Pócs Éva: Zagyvarékas néphite (Népr. Közi., 1964); Hoppál Mihály: Egy falu kommunikációs rendszere (Bp., 1970); Patay Pál: Régi harangok (Bp., 1977). Paládi-Kovács Attila—Hoppál Mihály — Kósa László harangöntő: templomi harangot készítő mesterember. Az első tulajdonképpeni temp-Harangöntő műhely belső részlete (őrbottyán, Pest m.) lomi harangok az 5. sz. első éveiben Itáliában készültek, később Franciao.-ban, Angliában, majd Nómeto.-ban is elterjedtek. Á ~ mesterség hazánkban valószínűleg a 11. sz.ban honosodott meg. Eddig legrégibbnek ismert harangunk a Szeged melletti Kereset pusztán került elő. A középkor folyamán jelentősebb ~k voltak Kassán, Eperjesen, Iglón, Besztercebányán, Pozsonyban, Győrött, Esztergomban, Pesten, Budán, Vácott, Brassóban stb. Az általuk készített harangokon legtöbbször latin egyházi szövegek olvas-Kezdődik az agyag „meggyúrása" (őrbottyán, Pest m.)