Pach Zsigmond Pál: Magyarország története 3/1. 1526-1686 - Magyarország története, Tíz kötetben 3/1. (Budapest, 1985)
1. kötet - Első rész: Magyarország története 1626-1608 - V. fejezet: Péter Katalin: A reformáció és a művelődés a 16. században
A TÖRÖK ELLENI HÁBORÚRÓL 489 vonzereje pedig óriási mértékben attól függ, hogy képviselői milyen problémákat, kiknek a gondjait teszik magukévá. Magyarországon a hitújítás a legnagyobb erővel az ország megromlott helyzetéről nyilatkozik, illetve a reformátorok nyilatkoznak róla elsősorban. Amellett nagyon fontos: senki nem hirdeti a maga véleményét olyan széles körben, mint éppen ők. A jobb jövő reményét a reformáció képviselői szinte szervezetten terjesztik. A hitújítás hazai befogadtatása nagymértékben ennek az állásfoglalásnak tulajdonítható. Feltűnő azonban, hogy a reformáció történelemszemlélete — minden optimizmusa ellenére is — milyen passzív. Világosan látja az ország keserves, végromlásra jutott állapotát, mégsem késztet cselekvésre. A bizonyosan remélt jobb jövőt nem a török elleni harctól várja; az énekek sohasem az ellenség elleni valóságos küzdelemhez kérik Isten segítségét. Megtérésért, haragja eltávoztatásáért könyörögnek hozzá. A jelenség annál is feltűnőbb, mert ugyanezek az ideológiaelemek nem is olyan régen már szerepeltek Magyarországon harciasán törökellenes összefüggésben. 1456-ban, Hunyadi János nándorfehérvári táborában a kor legnagyobb szónoka, Kapisztrán János, az 1514. évi keresztes hadjárat meghirdetése idején pedig más ferencesek lelkesítették velük az ellenség ellen készülődő paraszti katonaságot. A harcias vonatkozások mellőzését a magyarországi reformációban Luther hatásának szokták tulajdonítani, akiről általában azt tartják, hogy mivel a török nála is Isten büntetése, tiltja ellene a harcot. A valóságban a nagy reformátor ezt a kétségtelenül létező, kezdeti álláspontját csak 1529-ig őrizte meg. Akkor kiadta A török elleni háborúról című röpiratát. Ebben már a leghatározottabban, gyújtó szavakkal hív fel a török ellenség megsemmisítésére. A változás mögött munkáló eseményt nem nehéz felismerni: 1529 szeptemberében Szulejmán szultán eljutott Bécs falai alá. A török immár a Nyugatot nagyon is közvetlenül fenyegető veszéllyé vált. Luther álláspontja pedig megváltozik. Méghozzá nemcsak a törökről, de az ellene való védekezés legtermészetesebb vezéréről, a császárról kialakított, korábbi véleményét is megváltoztatja. A császár a reformáció számára kezdetben éppen úgy Antikrisztus volt, Isten büntető akaratának végrehajtója, mint a török. 1529-től azonban rohamosan változik meg a szerepe az ideológiában. Ahogy a töröktől való rettegés Nyugaton elhatal-