Péczely László: Tartalom és versforma - Irodalomtörténeti füzetek 49. (Budapest, 1965)
IV. A rímelés funkcionális problémái (rímes strófaszerkezetek)
pl. Adyi'a és József Attilára különösen jellemző a vers végének erős poentírozása, jelentős rímszóval való frappáns lezárása. József Attila Ady emlékezete c. versét az Ady költészetének halhatatlanságát jelző ,,örök” szóval fejezi be: Verse törvény és édes ritmusában kő hull's a kastély ablaka zörög, — eke hasít barázdát új húsában, mert virágzás^, mert élet és örök. Az imént láttuk, hogy Munkások c. versének záró szavai: az Ember vörös csillagát. A város peremén utolsó szava, melybe célbajutásképp az egész vers bele torkollik, a harmóniát. Hazám c. nagyszerű szonettciklusának komor tónusát egy szintén súlyos rímfelelővel mint utolsó szóval oldja fel: Hadd írjak szépet, jót — nekem add meg boldogabb énekem. S mily megdöbbentő utolsó versének utolsó szava, a remél, melyből a szövegkörnyezetben szótári jelentésével ellentétben mérhetetlen keserűség, végső reménytelenség szól: Szép a tavasz és szép a nyár is, de szebb az ősz s legszebb a tél, annak, ki tűzhelyet, családot már végképp másoknak remél. Ady hatalmas dinamikájú verse, a Rohanunk a forradalomba egyre magasabbra szárnyaló pátosszal sodor a vers utolsó sora s ennek utolsó szava felé, mely az egész versnek a legtartalmasabb fogalma, szinte a lelke: De bőrünk alól kisüt lobogva Már vérünk, e bús, mindeddig lomha. Csönd van, mintha nem is rezzennénk S rohanunk a forradalomba. Adynál is, József Attilánál is főképpen a forradalmi versekre jellemző az erősen poentírozott befejezés. Kívülök persze más költőinktől is idézhetnénk a hasonló típusú verseknek nem egyszer egész sorát. Tóth Árpád hatalmas elégiájának zárósorában az „immár a kínnak vége” rímhívótól 173