Péter László: Juhász Gyula a forradalmakban - Irodalom - szocializmus (Budapest, 1965)
A bukás után
Az elmondottak után már nem kell kimutatnom, mi az e sorokban, ami nem azonos a munkásmozgalom osztályharcos szemléletével, hanem a költő sajátos fölfogású szocializmusának ismérve. Ámde azt hiszem, azt sem kell magyaráznom, hogy 1919 decemberében, a fehérterror tobzódása idején, ez a hitvallás is milyen nagy jelentőségű volt a szocializmus magyar ügye szempontjából. A vers befejező strófája is Juhász Gyula jellegzetes fölfogására vet fényt: Testvéreim, az eltiport magyarság És elárult Emberség vár ma ránk, Legyen a föld mindenkinek mennyország S népek hazáján boldog föld hazánk! „Enyém egy árva, hontalan magyarság és emberség” — hirdette 1919 augusztusában (A vén cigánynak...), s most eltiport magyarságról és elárult emberségről beszél. Mennyiben azonos e kettő, s mi az, amiben különbözik? Nyilván egyformán eltiport és elárult a magyarság is, az emberség is, ha a társadalmi forradalom felől nézzük sorsát. S hogy Juhász így érti — így is érti — az egész ekkori költészetéből, publicisztikájából nyilvánvaló. De külön is jelentése van az „eltiport magyarságnak”, s ezt fölösleges lenne tagadni, hiszen nem kevésbé nyilvánvaló ennek az értelme sem. Ez az ambivalencia jellemzi Juhász Gyula egész líráját a húszas években, sőt — s ez növeli a kérdés tisztázásának fontosságát — átjárja a pályakezdő József Attila néhány versét is, éppen Juhász Gyula — és a vele világnézetileg párhuzamos utat járó makói barátok, elsősorban Espersit János — hatása alatt. József Attila alig három év múlva szó szerint ezt írja, éppen Juhász Gyulához: Üzend, hogy nincsen Isten, Ember, Csak magyarok letiport hazája! (Juhász Gyulához) Révai József túlságosan előlegezi a fiatal József Attila világnézeti tisztulásának folyamatát, amikor egyértelműen jelenti ki, hogy ezen nem a trianoni Magyarországot kell érteni, hanem a letiport proletárdiktatúrát, azt az „új hazát”, melyben „hogyha nem remél a költő, más ki remélne”. A kulcs szerintem Juhász Gyulánál van, többek között s elsőként a fönti versében. Ez azt mutatja, hogy a szóban forgó kifejezésen egyszerre kell értenünk mind az elbukott forradalmak miatti keserűséget, mind a trianoni döntésből fakadó honfibút. A Munkás Eszperantó Egyesület estjének prológusa a legméltóbban zárja be Juhász Gyula életművében 1918—19 forradalmi költészetét. Amint a Falusi lakodalom a magyar parasztság elesettségét és nyomorúságát elsíró magyarság-versek nyitója volt, éppen úgy ez a vers megnyitja a húszas évek ama nagyszerű verseinek sorát, amelyek a magyar munkásosztállyal vállalt szolidaritását, harci közösségét hirdetik és a munkásság fasizmus elleni, fölszabadulásért vívott küzdelmeit a legmagasabbrendű művészi eszközökkel segítik. S elsősorban ezért kellett a forradalmi esztendők tárgyalását 1919 végéig kiterjesztenünk: ez a két vers ütötte le azokat az akkordokat, melyek a húszas évek elejének alkotásaiban — Juhász Gyula egész költői pályájának csúcsán — tovább zengenek. 275