Rúzsás Lajos - Szakály Ferenc (szerk.): Mohács. Tanulmányok a mohácsi csata 450. évfordulója alkalmából (Budapest, 1986)
Szakály Ferenc: A török-magyar küzdelem szakaszai a mohácsi csata előtt
hozzájárult ahhoz, hogy a szultán a következő évben nem tudta kihasználni a Hunyadi János halála, Hunyadi László kivégzése, majd V. László halála és az interregnum következtében kaotikussá vált magyar belpolitikai helyzetet. Sőt, az 1456-os diadalnak nyilván nem kevés szerepe volt abban is, hogy Szerbia és Bosznia ismét közeledni kezdett Magyarországhoz. A Brankovic halála után Szerbia ügyeit irányító régenstanács 1468 elején kiszolgáltatta Mátyás királynak Mihal Angelovicot, a török érdekek szendrői szószólóját, Stefan Tomas bosnyák király pedig Magyarország támogatásával igyekezett a szerb trónra juttatni és ott megtartani fiát, Stefan Tomasevicet. Ennek érdekében még arra is vállalkozott, hogy Szilágyi Mihállyal együtt Szerbiában megütközzék a törökökkel. Mégsem feledhetjük, hogy Nándorfehérvár ostroma egyértelműen kedvezőtlen fordulatot jelez a török—magyar küzdelem menetében: azt, hogy a magyar haderő a határokra, defenzívába szorult. A nándorfehérvári győzelem megmentette a legfontosabb magyar végvárat, de nem hordozta magában a kibontakozás — egy újabb magyar offenzíva — lehetőségeit. Az ostrom során ugyancsak nagy vérveszteségeket szenvedett magyar sereg nyilván akkor sem használhatta volna ki győzelmét átütő erejű ellentámadásra, ha a táborban dühöngő pestis nem ragadja el Hunyadit s a keresztes táborban nem bontakozik ki antifeudális mozgalom. Hunyadi serege nagyobbrészt gyengén felszerelt, katonailag képzetlen és ellátatlan paraszt-keresztesekből állott, akiket a balkáni hadszíntérre vezetni kilátástalan és felelőtlen vállalkozás lett volna. A magyar haderő beszorulásának biztos jeleként, mint korábban megannyiszor, hosszú idő után ismét török támadások érték a magyar királyság területét is: 1457 őszén Havasalföldön keresztül kisebb portyázó seregek hatoltak Erdélybe. Magyarország akcióképtelensége folytán a nándorfehérvári győzelem kedvező hatása gyorsan semmivé foszlott. A magára maradt Szerbia természetesen nem sokáig állhatott ellen a török erők megújuló rohamainak. Mahmud pasa nagyvezér — mellesleg a magyaroknak kiszolgáltatott Mihal Angelovic rokona — a Morava völgyén a Dunáig nyomult, s különösebb erőfeszítés nélkül birtokba vette a környék várait (Resavat, Visovacot, Galambócot) s Nándorfehérvárral szemben ismét felépítette a felégetett Zsarnót. A következő évben az egykori szerb királyi székhely, Szendrő is kapitulált a szultán hadai előtt (június 29.). Ezzel Szerbia török megszállása — immár másodszor, de ezúttal évszázadokra véglegesen — befejeződött. A egykori Szerbiából, a Balkán korábban legerősebb és legnagyobb országából mindössze az a néhány négyzetkilométernyi terület maradt meg a török megszállástól, amelyet az 1427-ben magyar birtokba került Nándorfehérvár vára megvédelmezhetett. Galambóc, illetve Szendrő eleste pontosan azzal a következménnyel járt, mint 1428-ban, illetve 1439-ben: Magyarország déli tartományai — úgyszintén immár véglegesen — megnyíltak a török portyázók előtt, akik nem is késlekedtek sokáig Magyarország pusztításának újrakezdésével. 39