Rúzsás Lajos - Szakály Ferenc (szerk.): Mohács. Tanulmányok a mohácsi csata 450. évfordulója alkalmából (Budapest, 1986)
Szakály Ferenc: A török-magyar küzdelem szakaszai a mohácsi csata előtt
Az egész küzdelemsorozatot a törökök — visszaesésektől meg-megszakított, ámde mégis csak folyamatos — térnyerése, előnyomulása jellemzi, ami előbb a Balkán bekebelezésével, utóbb Magyarország megtörésével és részleges megszállásával tetőzött. A végeredményen túl ezt tükrözi, hogy a török, illetve magyar sikereket hozó szakaszok aránya 2:1, s ezt, hogy a magyar sikereket kivétel nélkül minden esetben török sikerek követik, míg a törököknek három ízben is sikerült az előző szakasz eredményeit a következőben továbbfejleszteni (1427—1437 és 1438—1442; 1449—1454 és 1455—1463; 1521—1525 és 1526). Magyar szempontból nézve egy-egy szakaszt abban az esetben minősíthetünk abszolút értelemben is sikeresnek, ha eredményei révén sikerült visszaállítani azt a hatalmi-katonai helyzetet, amely az utolsó, magyar sikereket hozó szakaszt jellemezte, hiszen a köztes időszak török sikereit csakis ilyképpen lehetett annullálni. Ennek a követelménynek csak az 1422 és 1427 közti és az 1443 és 1448 közti időszakok felelnek meg; vagyis: az 1402 és 1413, valamint az 1463 és 1465 közti szakasz magyar sikereit viszonylagosnak kell értékelnünk. Az előbbit azért, mert 1402 után ugyan a magyar haderő aktív közreműködése nélkül is megszűnt az ország közvetlen fenyegetettsége és körülzártsága, az 1389—1402-es szakaszban bekebelezett Bulgária azonban továbbra is a török birodalom integer része maradt. Az utóbbit pedig azért, mert Szerbia és Bosznia felszabadítása vagy Magyarországhoz foglalása helyett csak bizonyos — igaz, kihatásaiban felettébb jelentős — határkorrekciót hozott. Már korán, Zsigmond uralkodásának kezdetén bebizonyosodott, hogy a török előrenyomulást csakis a magyar hadsereg állandó kitámadásaival lehet kellőképpen ellensúlyozni. Mivel a helyi török erők felett aratott gyakori magyar győzelmek csak időleges eredményeket hozhattak, e cél érdekében a magyar hadvezetésnek időről időre ismét és ismét meg kellett mérkőznie magával a szultáni haddal is (ezeket az összecsapásokat, az 1526-os kivételével, minden alkalommal a magyarok kezdeményezték). A magyar királyság — változó értékű szövetségessel is kiegészített — serege azonban minden alkalommal vereséget szenvedett, ahányszor csak a szultáni haddal nyílt mezőn szembe került. A szultánt szemtől szembe egyetlen alkalommal, 1456-ban Nándorfehérvárnál sikerült meghátrálásra kényszeríteni, ez a siker azonban sajátos körülmények között, hosszas és sok török véráldozatba került ostrom után született. A fenti jelenségek mind-mind azt igazolják, hogy a török birodalom legkésőbb 1389-től fogva komoly katonai erőfölényben volt a magyar királysággal szemben. Ahogy közeledünk 1526 felé, ennek okai egyre könnyebben kitapinthatok. A török birodalom területe már a nagy közel-keleti és afrikai hódítások előtt is jócskán felülmúlta a magyar királyságét, hiszen pusztán a balkáni hódításokkal nagyobb területekhez jutott, mint Magyarország és Horvátország együttvéve volt. I. Szelim 1514 és 1517 közti hódításai következtében a török birodalom területe a magyar királyságénak ötszörösére, lakosságszáma pedig annak háromszo55