Szabolcsi Bence - Bartha Dénes (szerk.): Emlékkönyv Kodály Zoltán 70. születésnapjára - Zenetudományi tanulmányok 1. (Budapest, 1953)

Szabolcsi Bence: Kodály Zoltán Magyar Századai

SZABOLCSI BENCE KODÁLY ZOLTÁN „MAQYAR SZÁZADAI” Hadd nevezzük így, Virág Benedek egykori címadásával : Magyar Századok. Kodály Zoltánnak, a teremtő és felidéző költőnek, az ember, a természet és az idő ábrázolójának művészetét talán sehol sem tanulmányoz­hatjuk oly kiforrott, teljes nagyságában, mint azokban a szerzeményeiben, ahol a magyar történelem alakjait, nagy jeleneteit és nagy tájait eleveníti meg a zene eszközeivel. Ma már szinte köztudomású, hogy Kodály munkás­ságának minden időben egyik legfőbb célkitűzése volt : pótolni a magyar zenei fejlődés elmaradt, elveszített, elszalasztott évszázadait. Történetileg törvényszerű, hogy ez a hatalmas feladat épp akkor merült fel s vált időszerűvé a magyar zeneköltő számára, amikor valóban egész évszázadok hiánya és hiányossága vált egyszerre érezhetővé az erjedő és válságokkal küzdő magyar szellemi fejlődésben: 1910 és 1940 között, Ady Endre, Móricz Zsigmond és József Attila korában. A magyar szellemi élet legjobbjai szinte, egyidőben eszméltek rá, hogy a ímílt és a jövendő felé egyazon felelősség kötelezi őket ; hogy azok a »megkésett melódiák«, melyek megszólalnak bennük, egyszerre kapcsolják őket a nagy hagyományokhoz és jövendő sorsunk legégetőbb kérdéseihez. A múlt megidézése nem passzív álmodozás volt e korban — »régi kor árnya felé visszamerengni mit ér?« — hanem cselekvő számvetés, elszánt tetemreliívás. így tűnnek fel Kodály Zoltán műveiben is a magyar múlt nagy víziói, — a magyar századok. Víziók valóban; ezek a történelmi képek kivétel nélkül úgy jelennek meg előttünk, mint egy-egy hatalmas, rendkívüli távlatokba nyíló, de mindig szigorú koncepcióba fogott látomás. A szerves kidolgozottság nem hogy ron­tana víziószerűségükön, hanem még fokozza erejüket, hitelüket, forróságukat. Bennük a költő teljes azonosulását érezzük népe sorsával, az egész történe­lemmel, az egész országgal. Középpontjukban, látszatra, magányos ember is állhat: a költő, a bújdosó, a prédikátor, a szerelmes első személyben beszélhet itt; de a közösség láthatatlanul is mindig résztvesza cselekményben, olykor mint háttér, olykor mint magatartás, mint összefüggés és magyarázat, mint maga a haza, az édes és keserű régi Magyarország; a képek légkörét, ízét, hangulati tartalmát végső soron ő szabja meg. A szöveg megválasztása mindenütt döntően fontos, — hiszen Kodály, az énekhang, a kórus, az éneklő közösség legnagyobb magyar művésze, itt épp az éneken, a deklamáción, a szöveg nyílt és burkolt tartalmán keresztül ragadja meg látomásait. A táj, mely e képekben elénk tárul, az elmúlt századok magyar természetvilága, az emberek a magyar történelem ismert és ismeretlen hősei: ott látjuk köztük Balassi Bálintot és Bornemisza Pétert, Kádár Istvánt és Rákóczi Ferencet, a XVI. század végvári vitézét, a XVII. század bújdosó szegény legén yét, a 55

Next