Szentes Tamás et al. (szerk.): Fejlődés, versenyképesség, globalizáció II. (Budapest, 2006)
Negyedik rész: Néhány általános következtetés és a gazdaságpolitika számára megfogalmazható tanulság
Az oktatás, a szakképzés és a K+F kapacitások fejlesztése a közép- és hoszszú távú versenyképesség záloga. A finn és az ír fejlesztéspolitika példái kiválóan igazolták, hogy a tudásba és a technológiába fektetett tőke már középtávon, 10 éven belül busásan megtérül. Egyrészt ma azok a gazdaságok a legsikeresebbek, amelyek tudásigényes ágazatokat fejlesztettek ki húzóágazatokként. Másrészt a felgyorsult világgazdasági globalizáció körülményei között egyetlen ország sem lehet meg a modem technológiák beszerzése és alkalmazása nélkül, sőt saját technológiafejlesztés nélkül sem, és elkerülhetetlenül lemarad az az ország, amely a másokat csak követő technológiai fejlődést választja. Ezért egyfelől szükség van a felsőoktatás kiemelt támogatására, amely előállítja azokat a szakembereket, akiknek a tudása alkalmas arra, hogy (kedvező üzleti feltételek esetén) minél több külföldi cég kutató bázisát Magyarországra vonzza, illetve egyes hazai vállalatokat a nemzetközi élvonalba segítsen. Ez az „egészségipar” és gyógyszerkutatás területétől kezdve a megújuló energiaforrásokkal kapcsolatos kísérleti fejlesztéseken át a biogazdálkodásig számos területre vonatkozik. Másfelől azonban ehhez a magyar képzési struktúra és tartalom átalakítása, a munkaerőpiac igényeihez való igazítása szükséges. Nem szabad félnünk a bátor, gyakorlatorientált és kreativitást ösztönző tantervek bevezetésétől, valamint bizonyos szakmák képzésének kiemelt támogatásától. (Egyébként a húzóágazatnak nem minősülő területeken is előnyben lehetne részesíteni bizonyos szakirányokat. így a jogászszakma területén például a nemzetközijogban is járatos gazdasági és vállalati jogászok képzését, a művészetoktatás területén pedig a webdizájn és az animáció területére szakosodók képzését.) Az oktatás és szakképzés fejlesztése másfelől a társadalmi felzárkóztatásnak és kohéziónak is nélkülözhetetlen feltétele. Hibás minden olyan fejlesztéspolitikai koncepció, amely figyelmen kívül hagyja a hátrányos helyzetűek problémáját, de különösen a romakérdést. Az elmúlt tizenhat év alatt a romák helyzetén érdemben csak a szociális ellátórendszer próbált javítani, miközben sajnálatos módon részarányuk megnövekedett mind a feketegazdaság résztvevői, mind a büntetés-végrehajtás alanyai között. A roma népesség a rendszerváltás vesztese, és demográfiai mutatóik tükrében mind munkaerő-piaci, mind iskolázottsági helyzetük sürgős segítséget igényel. A 90-es évek folyamán fokozatosan elsorvasztott szakoktatás újjászervezése és a vidéki oktatási centrumokban való piacorientált újjáélesztése a romák (és más hátrányos helyzetűek) felzárkóztatásában is kiemelt jelentőséget kaphat. Ebből a szempontból ígéretes, hogy a humán infrastruktúra fejlesztésére önálló program készül, de ha elmarad egy ezt megfelelően segítő tantervi, tanárképzési és strukturális reform, akkor nem sok remény van a kedvező végkimenetelre. Szükséges lenne ugyanis mind az iskolai képzés célrendszerének, mind a tanár és az iskola mára rendkívül egysíkúvá, az ismeretek puszta átadására korlátozódó funkcióinak újragondolása, szélesítése is. Az informatikai infrastruktúra fejlesztése méltánytalanul kevés figyelmet kapott az első Nemzeti Fejlesztési Tervben (igaz, az ún. Subnet program eközben 280