Szilágyi Péter: József Attila időmértékes verselése (Budapest, 1971)
III. A polifonikus versek
én örök újra bújtó, és kormos lámpagyújtó. Fölgyújtom a vak éjét. A rézkupaknak öblén halkan szitál a tört fény, ha jő az alkonyat, s áléit kanócok, álmos utcalámpák szomjúhozzák piros tűzcsókomat. Ki sejti, hogy a réz-szitán egy vad tűztenger ég benn, s a gyáva pillelángban egy lázadó világ van bebörtönözve mélyen ? Csak én tudom, ha tűzsugáros vörös szemekkel int a város, s rám hull a sűrű köd, és tűzbotommal görbe utcasarkon én kormos ember, csöndben eltűnők. A két költemény között még csak távoli rokonság sincs. De vannak érintkezési pontok, áthallott motívumok. József Attilának ismernie kellett Kosztolányi versét, amely mintegy két évtizeddel az övé előtt készült. A vak éj, a tört fény halk szitálása, a piros tűzcsók, a mélyen bebörtönzött, lázadó világ a Külvárosi éjben is helyet kap. De Kosztolányi szemlélete impresszionisztikus, felülről és kívülről nézi a tájat, simán folyó jambusai sok dekoratív elemet is ringatnak a felszínen, jellegzetes rímekkel. A versnek van vallomásos, ars poétikás célja is, de hiányzik belőle az akarat és a céltudatosság elszántsága és az ebből adódó drámaiság. Melankolikusan idilli, de idilli hangulat ez. Akárcsak a verselése. A rövid és a hosszú sorok nem a valóság ellentétes irányait jelenítik meg, a rövid jambusok ellenállás nélkül folynak bele a két kilencedik sor békésen elterülő hatodfeleseibe. Mindez azonban nem ellenkezik azzal a sokszor bizonyított ténnyel, hogy József Attila, még legérettebb korszakában is, gyakran emelt át elemeket Kosztolányi költészetéből a magáéba. A harmadik szakaszban külvárossá tágul a sivár konyha. Homályából mindent átfogó éjszaka lesz, néhány négyzetméternyi sivársága pedig az egész tájnak válik meghatározó elemévé. Nem átlagos költői téma bevezetése bomlik itt ki, hanem az 75