Szilágyi Péter: József Attila időmértékes verselése (Budapest, 1971)

III. A polifonikus versek

ha mindig magunkba marna az értelem iszonyú karma? S ha már szólok, hát elmesélem, — villamoson egy este a Széna téren találkoztunk. Kalapot emeltem, talán nyeltem, köszöntem és te csodálkozva vettél észre. S még ottan egy pillanatig szórakozottan eltűnődtem, — hiszen lehetnénk jóbarátok, együtt mehetnénk a kávéházba s teát kavarva szépet, jót, igazat akarva beszélgethetnénk irodalomról, vagy más ily fontos emberi lomról és telt szavadra, mit óvatosan vetnél a latra, utalván a tapasztalatra, indulatom messze ragadna, te — hozzátéve: „Szivedre ne vedd” ­leintenél, mint az öregebb, mint az apám s én bosszankodnék, de nem mondanám Az irodalomtudomány és a közvélemény palinódiaként tartja számon, a versben és kritikában egyaránt megbántott Babits engesztelésére tett kísérletnek. Ezt a kézenfekvőnek látszó fel­fogást némiképp bizonytalanítja a tény, hogy József Attila sem sajtóban, sem kötetben nem publikálta a verset. Nehezíti az állásfoglalást ebben a kérdésben az, hogy József Attila ekkor már nem idegenkedett a Babitshoz való közele­déstől. Az Én nem tudtam a következő ajánlással jelent meg a Reggelben (1935. november 25.): Babits Mihálynak hódolat­tal. A publikálásnak különösen a Nagyon fájh&n nem lehetett személyi vonatkozású akadálya, hiszen a kötetben megjelent vers ilyen jellegű motívumai mindig tompulnak a folyóiratban 9 Szilágyi: József Attila 129

Next