Szilágyi Péter: József Attila időmértékes verselése (Budapest, 1971)
VIII. A gagliardák
kilencvennyolc jambikus. Jambusversei szokatlanul simán folynak, az átlagot messze meghaladó ritmikai szabatossággal, pedig ekkor már Európa-szerte túlsúlyra jutott a szabadvers. József Attila kilencvennyolc jambusversében a kétszótagos ütemek kereken ötven százaléka jambus, amihez hozzá kell még számítanunk az ugyancsak emelkedő jellegű anapesztusokat és a jambus-értékű sorzáró pyrrichiusokat. Ez a százalékarány magasabb, mint Babitsé. Például a Bús énekhívás nyolcvannégy üteméből ötvenhét a jambus és hat jambus-értékű pyrrichius. Ez együttesen az összes ütemek hetvenöt százaléka. Babitsék hatását mutatja a fiatal költő szonettművészete is. Irodalmunkban Kazinczyék honosították meg a szonettet, de igazán kedveltté nem vált ez a feszes forma. Vörösmarty, Petőfi, Arany, Vajda, Ady csak egyszer-kétszer éltek vele. Űj reneszánsza Babitsék alatt támadt, elsősorban a hozzánk késve érkezett nyugatiak, Shelley és Keats, valamint Baudelaire és a parnasszisták hatására. A fiatal József Attila örömmel vállalja a szonett artisztikai követelményeit. 1922-ben huszonnyolc, 1923-ban pedig tizennyolc szonettet ír. Ez a szám meglepően magas. Igaz ugyan, hogy Juhász Gyula több mint kétszáz szonettet írt, de Babits például „mindösszenegyvenet”,4 beleértve a versbetéteket is. József Attila szonettjei formailag feszesebbek, mint előd-kortársaié. Például Tóth Árpád harmincegy szonettjéből csak huszonhárom őrzi meg az oktáv hagyományos rímelhelyezését, Babitsnál a kötetben megjelent harmincnégyből csak tizennégy, Szabó Lőrincnél a harmincból (A huszonhatodik évet leszámítva) hat, Kosztolányinál a hetvennégyből mindössze kettő, József Attilánál a negyvenhatból harmincegy. Hogy József Attila már ekkor is több a verselgető tanítványnál, azt meggyőzően bizonyítja, hogy tartalmilag is újat mer hozni a szonettben. Babitsék szonettjeinek jellegzetes tartalmi motívumai a múlt ábrázolása, ezen belül is a művészeti, irodalmi, mitológiai portré, az idilli tájrajz, gyakran melankolikus ízekkel valamint a századra annyira jellemző magányérzet. József Attila viszont korai nagy versével, az Éhséggel már arra is sikeres kísérletet tesz, hogy a szonett feszes formája kiélezett szociális tartalom hordozója legyen. Formai érettségének és önbizalmának bizonyítéka, hogy a költészetünkben oly ritka szonettkoszorú írására is vállalkozni 4 J. Soltész Katalin: Babits Mihály költői nyelve. Bp. 1965. 361 — 362. 253