Tolnai Gábor: Federico Garcia Lorca - Modern filológiai füzetek 5. (Budapest, 1968)
Függelék
bár a kereszt, mely jelzi, hogy arra fog irtani holnap ipár a favágó, — várja, de addig is új levelet hajt. József Attila és Federico García Lorca szörnyű halála vésztjósló látomássá nőtt Radnóti képzeletében. García Lorcáéhoz hasonlóan várja a magáét, mint az a tölgy, melyen „rajta fehérük” már az erdőirtást jelző kereszt. De nem egyedül József Attila és García Lorca a jelképei számára a fasiszta barbárság költőhalottjainak. A névsort kezdhetjük korábbi költőhalállal. García Lorca „nem menekült”, József Attila „csak nemet intett”. Azt, akinek halálát még 1932-ben megénekelte Radnóti, John Love-t, a fiatal néger költőt, a Ku-Klux-Klan emberei verték agyon. A néger költő meggyilkolása idején Radnóti huszonhárom éves ifjú volt, a jövőre bizalommal tekintett; a néger költő meggyilkolása még erősítette harci helytállását. Azonban most, 1938-ban, egyidőre elenyészett benne a jövőbe vetett hit; az ami korábbi költészetének lendítője, hajtóereje volt. Nem az Első Ecloga Radnótinak egyetlen verse, amelyben Lorca alakját feüdézte. És nem is az első. Bár a felszabadulás előtt csak ez jelenhetett meg nyomtatásban, utolsó, életében megjelent kötetében. (Meredek út, 1938). Még 1937 őszén írta a Federico García Lorca című hatsoros remekét, amely a cenzúra miatt akkor nem jelenhetett meg nyomtatásban: Mert szeretett Hispánia s versed mondták a szeretők, — mikor jöttek, mást mit is tehettek, költő voltál, — megöltek ők. Harcát a nép most nélküled víjja, hej, Federico García! Ez a hatsoros vers az Eclogával ellentétben csupa bizakodás, magabiztosság. Lorca halála ekkor még nem vált ki belőle borús hangokat, dacosan, hetykén idézi a spa-93