Trencsényi-Waldapfel Imre: Humanizmus és nemzeti irodalom (Budapest, 1966)
A Dunánál
A DUNANAL A Szép Szó című folyóirat, melynek élete utolsó éveiben József Attila szerkesztője volt, 1936 könyvnapjára történelmi esszé-sorozatot adott ki, Mai magyarok régi magyarokról címen. A kötet bevallott célja volt a „baloldali történetszemlélet” szembeállítása az akkor virágjában álló szellemtörténeti iskolával, de bizony tizennégy tanulmánya nagyon különböző világnézetű szerzők nagyon különböző értékű munkája; a néhány évvel utóbb nyilvánvalóvá vált ellentétek világánál szinte hihetetlen, hogy ki mindenki tudott benne egy gyékényen megárulni. Így aztán, legszebb lapjaival együtt - hiszen például Móricz Zsigmond és Babits Mihály is munkatársai közé tartoztak - inkább kortünetnek, mintsem történetszemléletünk határjelzőjének számított. Múlhatatlan érdeme talán csak egy van, az, hogy József Attila egyik legnagyobb verse aligha jött volna létre nélküle. A kötetet előkészítő szerkesztőségi megbeszéléseken József Attila előszó helyett ódát ígért. Az anyag már együtt volt, részben kiszedve, a kitűzött könyvnapi dátum is sürgetett - s a vers, melynek a kötet élén kellett pompáznia, még késett. A költő, mint akit kínos adósság terhe nyom, kerülte saját szerkesztői asztalát, csak az utolsó perc után, mikor már senki sem számított rá és a tördelés is megindult, jelent meg a Nagymező utcai nyomdában, kezében a frissen teleírt kutyanyelvekkel, szemében azzal a boldog öntudattal, hogy remekművet alkotott. Hetekig vívódott a verssel, melyet mint feladatot vállalt magára, hogy az egyéni és a történeti lét mélységeit felkavarva váratlanul tisztuljon alkotássá benne. A vers - A Dunánál - bizonyos tekintetben foglalata József Attila életének és költészetének, de költői kikristályosodása annak az új történetszemléletnek is, melynek tudományos megfogalmazásával a kötet esszéista és történetíró munkatársai adósok maradtak. Egyetlen kifejezés köti csupán a költeményt az alkalomhoz, ami lét*9 291