Zsilka Tibor: Stilisztika és statisztika (Budapest, 1974)
Mérések a szöveg fonetikai, ritmikai és morfológiai szintjén
bővítményeiként szerepelnek a szövegben. Az expresszionista költészet viszont korlátozza a melléknevek használatát, erről tanúskodnak a József Attilára és Kassák Lajosra vonatkozó számadatok is. A főnevek és az igék arányából kapott indexszámok elég nagy eltérésekről tanúskodnak. Ez az indexszám legalacsonyabb József Attilánál, ami az igék szerfelett nagy gyakoriságával függ össze költészetében. Kissé meglepő, hogy utána Tóth Árpád következik. Ennek az a magyarázata, hogy Tóth Árpád "nominális stílusa" mindenekelőtt a melléknevek nagy frekvenciájára épül. Az utóbbi két költő magas indexszámai egyrészt az elliptikus mondatok gyakori használatában (Kassák Lajos), másrészt a névszói állítmányok fokozottabb előfordulásában (Weöres Sándor) rejlik. A Busemann-féle koefficiens, amely a melléknevek és az igék arányát fejezi ki, bizonyos fokig mércéje a szöveg cselekményességének vagy cselekménynélküliségének. Hogyha az igék vannak túlsúlyban, a szövegre a cselekményesség jellemzőbb, ellenben a melléknevek elszaporodása a cselekmény szálait, kifejezőeszközeit általában háttérbe szorítja. Empirikusan is érzékelhető, hogy Tóth Árpád költeményeire a cselekmény elfojtása tipikus, ami az igék előfordulásának a csökkenésével függ össze. Éppen ezért nem véletlen, hogy a Busemann-féle koefficiens nála a legmagasabb (1,175). Az ő ellenpólusa József Attila, akinek a költeményei dinamikusak, a cselekmény- és történés-motívumok gyakoriak bennük. Ennélfogva költészetének e koefficiense a vizsgált költők közül a legalacsonyabb. A Busemannféle koefficiens tekintetében Kassák Lajos és Weöres Sándor költészete között jelentősebb eltérés nincs, az eredmények szerint hozzávetőlegesen minden melléknévre egy ige esik. Ez egyszersmind azt is jelenti, hogy a Busemann-féle koefficiens kiszámítása önmagában nem elegendő. A 16 költemény szövegének statisztikai vizsgálata bizonyos eredményeket hozott, amelyeket érdemes lesz röviden összefoglalni. A hangtani szint statisztikai felmérése alapján arra a meggyőződésre jutottunk, hogy a magánhangzók és a mássalhangzók arányának megállapítása a szöveg- és a stíluselmélet számára nem annyira fontos, mint ahogy a hagyományos stilisztika hirdette. A magánhangzók és a mássalhangzók közötti arány ugyanis nem mérvadó a költemény eufóniája szempontjából, sőt nem egy esetben az erősen eufonikus versnek jóval kisebb a magánhangzó-részesedése, mint a prózaibb, esetleg kakofonikusabb költeménynek. És ez megfordítva is igaz! Viszont az egyes hangzótípusok vizsgálatának már nagyobb jelentőséget tulajdoníthatunk, mert például a zöngétlen mássalhangzók - főleg a p, t, к hangok - magasabb frekvenciája előidézheti a szöveg struktúrájának keményebb, pattogóbb, kakofonikusabb hangzását, akusztikai hatását. Ennélfogva a szövegnek felerősödhet az expresszivitása fonetikai szinten. Hasonló szerepük lehet a hosszú magánhangzóknak is, amelyek egy-egy szövegrészt markánsabbá tehetnek a kifejezés szintjén. A magyar költészet ritmikai sajátosságainak vizsgálata inkább csak felvillantotta a lehetőségeket s távlatokat, amelyeket a matematikai módszerek nyújtanak a verstan területén. Úgy tűnik, hogy az eddigi elméletek túlságosan intuitív eredetűek, ennélfogva nem elégségesek. Érdemes lenne alaposabb statisztikai felmérésnek 74